Ezt a kibeszélőt Gilda barátnőmnek ajánlom. Eredetileg neki írtam, és ő segített a szöveg javításában is. Köszönöm.
Spoileres kibeszélő
Bevallom, a Marvel-moziuniverzum az első fandom, ami annyira behúzott, mint anno a Harry Potter. (Harry Potteren a könyveket értem, nem a filmeket.) Félreértés ne essék, az MCU (a Marvel-moziuniverzum – Marvel Cinematic Universe – rövidítve) sokkal sekélyesebb, mint a HP. A helyén kell kezelni: ezek popcornfilmek, látványfilmek, de a kategóriájuk legjobbjai. Kb. ugyanazt adják nekem, mint A függetlenség napja: nagyon menő, látványos, többnyire nagyon buta, de a hibáival együtt is szerethető, sokszor újranézhető szórakozást. Csak a Marvel még jobb, mert abból 23 film van.
Az MCU filmjei kapcsán arra törekednek, hogy minél szélesebb közönség nézhesse őket, nincs bennük durva vérontás, se káromkodás. Hősei sokszor arctalan idegen lényekkel vagy robotokkal küzdenek, hogy dehumanizálva legyen az ellenfél, és ne sokkolják túlságosan az ifjabb nézőket. Jellemző, hogy a leginkább emberi és megérthető antagonisták életben maradnak a filmek végén, börtönbe kerülnek, de nem ölik meg őket. Szex nincs, illetve csak eyecandy formájában, ami abból áll, hogy rendszeres időközönként teljesen indokolatlanul ráközelítenek Scarlett Johansson és Chris Evans seggére, Chris Hemsworth meg kigyúrt felsőtestet és bicepszet villant. Látványos akciójelenetek vannak dögivel, de én speciel nem ezek miatt szeretem a Marvelt. Persze nekem is vannak kedvenc akciójeleneteim belőle, de amikor túltolják, azt unom.
Innentől SPOILERESEN folytatom, így csak azok olvassanak tovább, akik már látták a filmeket és nosztalgiázni szeretnének, vagy nem bánják a spoilereket.
A másik fontos tudnivaló, hogy nem olvastam Marvel-képregényeket, így kizárólag a filmekről beszélek, önálló, önmagukban létjogosult alkotásként értelmezve őket.
Tehát nézzük az öt okot, amiért szeretem a Marvel filmjeit!
1. Univerzumépítés
Eddig összesen 23 Marvel-film készült, ami egyetlen nagyívű sagává áll össze. A filmek számos ponton összekapcsolódnak, utalnak egymásra, megvannak az egyéni erényeik, de ugyanakkor betagozódnak a nagy egészbe. Szereplőik átjárnak egyik filmből a másikba, eseményeik hatással vannak a többi film eseményeire. A Marvel a csúcsra járatta a stáblista közbeni és utáni jelenetek műfaját. Ezek a rövid szegmensek általában elsütnek egy poént; kikacsintanak egy korábbi vagy eljövendő eseményre vagy szereplőre; illetve konkrétan promóznak egy következő filmet. Kötőanyagként funkcionálnak, az univerzumépítés eszközei, és nagy hatással vannak a nézői attitűdre is. Aki a Marvel-filmek rajongója, vagy legalábbis közelebbi ismeretséget kötött már velük, az a moziban is tudja, hogy végig kell ülni a stáblistát a „jutalomfalatért”. A stáblista végignézése ezáltal rituálévá válik, növelve nem pusztán a filmélményt, hanem a beavatottság és a közösséghez tartozás élményét is. Hiszen pontosan tudjuk, hogy milliónyi rajongó ugyanígy tesz a moziban, ez a rítus összeköt minket, és olyan tudásmorzsákkal ajándékoz meg, amikben a vetítésről korábban távozók nem részesülhetnek. Így válik egy Marvel-film megtekintése puszta szórakozásból eseménnyé.
Szintén állandó, visszatérő elemek a filmekben a legendás Stan Lee cameói. Lee, számos Marvel-hős atyja, valamennyi filmben felbukkant A vasembertől egészen a Végjátékig.
Ez valami elképesztően tudatos és átgondolt világépítés, ami mindeddig példátlan a mozi történetében. Ezt a bravúrt még akkor is meg kéne süvegelni, ha egyáltalán nem tetszenének ezek a filmek. Nem 23 önálló filmről beszélünk tehát, hanem egy 23 részes sorozatról, amely három fázisból épül fel. Egyrészt pont ez az erénye, mert ettől különleges és ettől lehet így elmerülni benne – hiszen egyetlen nagy, komplex univerzumban lubickolsz 23 filmen keresztül. Másrészt viszont pont ez a hátránya is, hiszen a későbbi filmek értelmezhetetlenek a korábbi filmek, vagy minimum pár kulcsfilm megtekintése nélkül.
Meg kell említenünk Kevin Feige nevét, aki a Marvel Studios elnöke, s egyben az MCU kreatív agya. Ez az egész univerzum azért tud működni, mert Feige kézben tart mindent, és gondoskodik róla, hogy a koncepció érvényesüljön.
2. Elképesztő casting
Az univerzumépítésen kívül a másik, amihez nagyon értenek a Marvel háza táján, az a casting. Kb. tökéletesen vannak kiválasztva a szereplők, az indulásnál még ismeretlenebb arcoktól kezdve a régi motorosokig. Az idő előrehaladtával is sikerült folyamatosan nagy neveket, komoly, díjnyertes színészeket behúzni a filmekbe. Ezzel részben új közönséget tudnak megszólítani, részben pedig emelik a filmjeik presztízsét. Ennek eklatáns példája a Doctor Strange, ahol generációjuk legkiválóbb színészei – Benedict Cumberbatch, Mads Mikkelsen, Tilda Swinton – gyepálják egymást a zöld háttér előtt.
Persze ma már a Marvel akkora név, hogy aki nem szerepelt egy Marvel-filmben, az annyit is ér. Itt már tényleg megfordult mindenki, aki számít. Na jó: még Sigourney Weavert megnézném valami fasza szerepben, A galaxis őrzőiben például mekkora poén lett volna.
Néha maga a casting is egy poén, például Michael Keaton eljátszott a Birdman című Oscar-díjas filmben egy színészt, aki egy szárnyas szuperhőst játszott. Erre berakták a Pókember-filmbe mint szárnyas főgonoszt.
Előfordul az is, hogy egy adott színész jelenléte önmagában meghatározza a filmet. Például ott az Amerika kapitány: A Tél Katonája, ami egy régi vágású paranoid politikai/kémthriller – és erre castingolják Robert Redfordot, aki pontosan ilyen filmekben volt nagy sztár! Magával a színészválasztással húzzák alá a film műfaját. Ez a tizenöt éves nézőknek persze valószínűleg tökmindegy, de pont az ilyen döntéseken látszik, hogy minél szélesebb közönséget akarnak megszólítani, és ugyanakkor ad egy plusz komolyságot, átgondoltságot a Marvel-univerzumnak.
3. Karakterek
Nyilván nem kell Shakespeare-i hősöket várni, a Marvel-hősök, ahogy említettem, kb. úgy működnek, mint A függetlenség napja sablon karakterei: mindenki laza, jól néz ki, nagyon menő, és a csatajelenet közepén is dobálják az egysoros beszólásokat. A köztük lévő kémia önmagában elviszi ezeket a filmeket. Ugyanakkor a legfőbb karaktereknek (Vasember, Amerika Kapitány) van egy gyönyörűen végigvitt fejlődéstörténete, ami átível húsz filmen (ezért is jó belemerülni, mert ezt például csak úgy látod teljes egészében, ha minél több filmet megnézel belőle). A második Bosszúállók-film pedig pont arra ment rá, hogy a kevésbé központi karaktereket elmélyítse.
A fáma szerint megesett, hogy Chris Hemsworth, aki Thort játssza, felkereste Kevin Feige-t, hogy ő kurvára unja ezt az egészet, unja, hogy pusztán annyi a karaktere, hogy jóképű, izmos, öntelt és van egy kalapácsa, és szeretné, ha valamit kihoznának már ebből a sótlan szerepből. Bár a Marvel-filmek színészeit rendkívül szigorú szerződések kötik gúzsba, és kb. nulla mozgásterük van, a főnök nem vágta ki az ajtón Hemsworth-öt azzal, hogy húzzál vissza gyúrni, hanem valóban rebootolták Thor karakterét. Eredmény: az utána következő két filmben Thor akkora ász karakter lett, annyira felhozták, hogy simán felért Vasember és Amerika kapitány mellé. A Végtelen háború az kb. az ő filmje, vitt mindent, pedig ott tolongott körülötte még vagy húsz szereplő.
Vannak egészen kicsi mellékszereplők, akik tényleg csak egy-két vonással vannak odakenve a nagy vászonra, és mégis annyira el vannak találva, hogy kurvajól működnek (Drax és Mantis pl.). Vannak olyan szereplők, akik mellékszereplőből fejlődnek odáig, hogy összetett kulcsszereplők lesznek (Nebula). Szóval jellemzően jól bánnak a karakterekkel és igyekeznek építeni őket. Nem mondom, hogy ez mindig sikerül és nyilván nem minden húdetökéletes. Van példa arra is, hogy nem sikerül kibontani egy karaktert, pedig fontos lenne a történet szempontjából. Fekete Özvegy – nála szerintem későn kaptak észbe, hogy hoppá, mégse annyit akarunk kezdeni ezzel a karakterrel, hogy pózoljon latexben, és akkor már késő volt. Scarlett Johansson meg nem akkora színésznő, hogy hatalmasat tudjon villantani a végén, mikor előtte tíz évig mindössze annyi rendezői utasítást kapott, hogy “légy szexi és pucsíts”.
Olyan is előfordul, hogy egy karakter olyat csinál, amit tutira nem tenne, és ordít, hogy csak azért teszi, mert ezzel kell promózni a következő filmet (pl. mikor Vasember “besorozza” Pókembert a Polgárháborúban, de erről majd később). Ami még negatívum, hogy sokszor nagyon lapos sablon főgonoszokat írnak, amiből még amúgy kiváló színészek se tudnak kihozni semmit. Ezért amikor van egy igazán jó, emlékezetes antagonista, vagy csak szimplán jól megérthető (értsd: nemcsak azért gonosz, mert gonosz és pusztítani akar és kész, hanem van motivációja), akkor mindenki nagyon boldog.
4. Műfaji diverzitás
Szokás mondani, hogy ezek a Marvel-filmek mind egy kaptafára készülnek, és ez valahol persze igaz, a magja mindnek ugyanaz. De ezt a vázat sikerül sokféle köntösben eladni újra és újra. Különböző stílusú, műfajú és hangulatú filmek követik egymást. Van itt régimódi háborús kalandfilm (Amerika kapitány: Az első bosszúálló), paranoiathriller (Amerika kapitány: A Tél Katonája), akciófilm (A vasember 1-3), űropera (A galaxis őrzői 1-2, Thor 3), fantasy (Doctor Strange), tinivígjáték (Pókember: Hazatérés, Pókember Idegenben), heist film (A Hangya, A Hangya és a Darázs), nagyívű sci-fi eposz (Végtelen háború + Végjáték). Nekem nagyon bejön ez a sokféleség, mondjuk nyilván a sci-fi meg fantasys vonal közelebb áll hozzám, mint a tinifilm meg az akció, de hát nem is kell, hogy mind a 23 film egyformán tetsszen.
A műfaji és stílusbeli sokszínűség mellett néha tényleg szabadabb kezet kap egy-két egyéni látásmódú rendező, mint James Gunn vagy Taika Waititi, ami egyedi hangvételű filmeket eredményez (A galaxis őrzői 1-2, Thor 3). De azt gondolom, hogy A Tél Katonája is nagyon elütött az addigi vonulattól, egy sokkal komolyabb és földhözragadtabb filmet raktak össze a Russo tesók.
5. Humor
A Marvel-filmeknek van egyfajta kretén humora. Szerintem ez a vízválasztó, mert a humorérzék nagyon egyéni ízlés kérdése, és ha ez a fajta humor valakinek pont nem jön be, akkor felejtős az egész. Nekem viszont bejön a Marvel-humor, és a filmek jellemzően könnyed hangvétele.
Az is tetszik, hogy a Marvel rendelkezik némi egészséges öniróniával. Tud reflektálni arra, hogy mekkora baromságok vannak benne. Például amikor a Bosszúállók: Ultron korában a főgonosz a levegőbe emel egy egész várost, és Sólyomszem beszól, hogy “repül a város, gyilkos robotok ellen harcolunk, és nekem egy ÍJAM van”. De a legjobb, hogy voltak itt nagy városröptetések, rombolások, űrcsaták stb. és akkor A Hangya fináléja az, hogy Scott kicsire zsugorodva küzd meg a főgonosszal egy játék terepasztalon, mintegy paródiájaként a Marvel megalomániájának. Hát az valami elképesztően zseniális! Mert megalománia van bőven, és egyre nagyobb a tét, végül ezt a Végtelen háborúban járatják a csúcsra, amikor a főgonosz konkrétan rábasz egy HOLDAT Vasemberre.
Koncertutazó / Concert traveler 