Spoileres kibeszélő

MÁSODIK FÁZIS

Vasember 3. (Iron Man 3., 2013)

Tony poszttraumás stressztől szenved a Bosszúállók eseményeit követően. A magába vetett hitét is vissza kell szereznie, miközben felveszi a harcot az Oszama Bin Ladenre hajazó terroristával, a Mandarinnal (Ben Kingsley) valamint a DNS manipulációra képes Aldrich Kiliannel (Guy Pearce). 

Ez a film sem egy nagy durranás, de a Vasember 2-vel ellentétben legalább megpróbál szólni valamiről. Mi teszi a szuperhőst? A páncél? Tonynak a film jelentős részében a páncélja nélkül kell boldogulnia, hogy a végén lelkileg összeszedettebben kijelenthesse: “elveheted a páncélomat, de azt nem veheted el, hogy én vagyok Vasember”. Tonyt a stresszfeldolgozásban barátja, Rhodey (Don Cheadle), valamint egy apátlan kisfiú segíti. Utóbbi már megvillant valamit abból, hogy milyen fontos Tony karakterfejlődésében az apaszerep. 

A történetben fontos szerephez jut a média által kreált álvalóság, ez a téma napjainkban, a posztigazság és a fake news korában aktuálisabb, mint valaha. A film másik fontos témája az ember genetikai módosítása, “feljavítása”. Ezt a technológiát Kilian természetesen gonosz célokra használja fel. Nem ártott volna, ha erről a találmányról, az Extremisről kicsivel több infót kapunk.

A film tehát felvet izgalmas és aktuális témákat, de azért nem merülünk túl mélyre sem a transzhumanizmus, sem a fake news kapcsán felmerülő kérdésekbe. Antagonistánk, Aldrich Kilian, szintén felszínesre sikeredett. Semmit nem tudunk meg a motivációiról, a távolabbi céljairól, és ezen Guy Pearce ripacskodása sem segít. Ben Kingsley viszont nagyon rendben van, simán ellopja a show-t. 

Ez egy érdekes témákat kapirgáló, felszínes, de egész korrekt akciófilm. Minden szempontból jobban sikerült, mint Vasember előző kalandja. Tony karakterfejlődése és a Mandarinos szál miatt érdemes megnézni. 

Thor: Sötét világ (Thor: The Dark World, 2013)

Ez volt az első Marvel-film, amit moziban láttam, és közvetlenül előtte néztem meg a Thort, hogy képbe helyezzem magam. Emlékeim szerint jól elszórakoztam rajta és tetszett. Amúgy ezt tartják az egyik leggyengébb Marvel-filmnek, amiben persze van igazság.

A Thor: Sötét világ nem folytatja az első rész borongós-drámázós stílusát. Hangosabb, színesebb, látványosabb, szórakoztatóbb. A Jane-nel való sótlan románcot viszont nagyon nem kellett volna erőltetni. A film legnagyobb erénye ismét Loki, aki elviszi a hátán az egészet. A történet dióhéjban annyi, hogy jön Malekith (Christopher Eccleston), a sötét elf, aki nagyon gonosz és sötét és nagyon gonoszan el akarja hozni a sötétséget az egész univerzumba. Nem véletlenül ekézik ezt a filmet azért, hogy ennek van a legsemmitmondóbb, legsablonosabb főgonosza. Érdekesség, hogy Mads Mikkelsent már ekkor be akarták húzni az MCU-ba, de a Hannibal sorozat forgatása miatt nem tudta elvállalni Malekith szerepét. Szerencséjére, mert később a Doctor Strange antagonistájával azért egy pöttyet jobban járt, mint csóri Christopher Eccleston ezzel a filmmel.  

A film annyiban fontos a nagy egész szempontjából, hogy megismerünk egy újabb Végtelen Követ, az Étert, vagyis a Valóság Kövét, ami újabb távlatokat nyit a Marvel-univerzumban. Új világokba nyerünk bepillantást és Ázgardban is sok időt töltünk, szépen épül az univerzum. Ezenkívül a Végjáték egy konkrét jelenetben fogja megidézni ezt a filmet, szóval érdemes képben lenni vele.

Amerika kapitány: A Tél Katonája (Captain America: The Winter Soldier, 2014)

Steve Rogers, vagyis Amerika kapitány története a Bosszúállók eseményei után folytatódik. Steve igyekszik beilleszkedni a XXI. századba, ami még egy szuperembernek se olyan könnyű, ráadásul a zord írók húznak vele egy Hegylakót: találkozik a szerelmével, Peggyvel, aki kilencven fölött jár, és már nem teljesen tiszta a tudata. “Who wants to live forever when love must die?” Meg kell a szívnek szakadni!

Szóval Steve csak próbál éldegélni, de nem hagyják, mert rövidesen egy hidegháborús paranoiathrillerbe csöppen. Nick Fury (Samuel L. Jackson) ellen merényletet követnek el, és kiderül, hogy az ellenség – a Hydra maradéka – befurakodott a SHIELD soraiba, és már évtizedek óta belülről emészti fel a szervezetet, csápjai pedig a legmagasabb washingtoni körökig nyúlnak. A Hydra célja, hogy “az emberek biztonságának növelése” címszó alatt totális diktatúrát alakítson ki, és kiiktasson minden gyanús elemet, mindenkit, aki potenciális veszélyt jelenthet erre a szép új világra. Ez nem is olyan elszállt történet, nemigaz? Konkrétan ezerrel dolgoznak ezen bizonyos országok a jelenünkben, és pont ettől lesz ilyen meglepően jó és működőképes ez a film. Steve tehát nyakig merül a szarba, és mivel ő is nemkívánatos elem lesz, bemocskolják és hajtóvadászatot indítanak ellene. Szökevényként csak új barátjára, a veterán katona Sam Wilsonra (Anthony Mackie), és persze Natashára számíthat. Fel kell venniük a harcot a címszereplővel, A Tél Katonájával (Sebastian Stan), aki a Hydra Terminátor-szerű gyilkológépe, és, hoppáhoppá, kiderül, hogy ő valójában Bucky, Steve régi barátja még a negyvenes évekből, csak a Hydra a markában tartja. Steve persze onnantól kezdve, hogy felismeri Buckyt, már nem megölni akarja, hanem megmenteni, ilyen rendes csávó ez.

Ez a film volt Anthony és Joe Russo rendezői debütálása a Marvel-moziuniverzumban, és elmondhatjuk, hogy pazarul sikerült. Újdonság, hogy ennyire földhözragadt és valóságos egy Marvel-film. Remekül hozza a hetvenes-nyolcvanas évek politikai/kémes thrillereinek paranoid hangulatát. Megmutatja, hogy még az ország legkedveltebb hőséből is egy szemvillanás alatt közellenséget tud csinálni a hatalom, ha a céljai érdekében félre akarja söpörni.

A filmet leginkább az “emberléptékű” szóval tudnám jellemezni. Emberléptékűek még az akciók is:  Samuel L. Jackson autós üldözése és a Kapitány liftes bunyója a legemlékezetesebb Marvel-akciójelenetek közé tartoznak, és nekem is nagy kedvenceim. (Jó, a végén, amikor le kell szedni a három batárnagy repülőt, az már monumentálisabb.) Szintén emberléptékű és fájóan valóságos, hogy a háttérben bábjátékozó főgonosz ezúttal egy vérgeci politikus. Robert Redford jelenléte önmagában is egy magasabb szintre emeli a filmet.

Anthony Mackie szimpatikus sidekick és nagyon menő az első megjelenése Sólyomként. Sebastian Stan nem egy színészóriás, de erre a terminátor szerepre pont jó.

A Végtelen saga szempontjából nem fontos film, ez áll a legtávolabb a kozmikus léptékű kalandozásoktól, de mivel az egyik legjobb darab az egész Marvel-moziuniverzumban, azt mondom, hogy must see.

A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy, 2014)

A galaxis legnagyobb és legszerethetőbb idiótáinak űroperája az egyik abszolút kedvencem az egész Marvel-moziuniverzumból. James Gunn író-rendező valamire nagyon ráérzett ezzel a filmmel. A történet igazából egy nulla. Jellemző, hogy imádom a filmet, de én se egy-egy jelenetre emlékszem belőle, hanem a hangulatra és a karakterekre. Adott egy szedett-vedett társaság, a galaxis söpredéke, akik összeakadnak, először persze egymás ellen küzdenek, aztán csapattá és barátokká kovácsolódnak. Ja meg közben megy valami hajsza a Hatalom Kövéért.

Ott van Peter Quill alias Űrlord (Chris Pratt), a kalandor – kvázi Han Solo, csak lükébb kiadásban –, aki a Földről származik, odavan a nyolcvanas évek zenéjéért és kedvenc szuperhőse Kevin Bacon a Footloose című filmben. Ott van Gamora (Zoe Saldana), az épp jó útra térő, zöld bőrű fejvadásznő, aki kulcsszereplő lesz az egész Végtelen saga szempontjából, ő ugyanis Thanos, az Őrült Titán nevelt lánya. Ott van Drax (Dave Bautista), az izomagyú, teljesen hülye harcos, aki nem érti a metaforákat és mindent szó szerint vesz. És ott van Mordály, a génkísérletből származó, nagypofájú, fegyvermániás, már-már film noir-osan kiábrándult és cinikus mosómedve és barátja, Groot, aki egy sétáló és beszélő, harcos fa. Groot csak annyit tud mondani, hogy “Én vagyok Groot”, de ez mindig mást jelent és a barátai mindig értik, hogy mit mond. Épp, mint Dömdödöm, és jobban belegondolva ez az egész cucc olyan, mintha a Négyszögletű Kerek Erdőben járnánk.

A film főgonosza, Ronan, a Vádló, nagyon silány, szerencsétlen Lee Pace-nek nincs más dolga, mint kékre festve állni és csúnyán nézni. Sovány vigasz, hogy maga Thanos (Josh Brolin) is tiszteletét teszi, és ezúttal nemcsak egy stáblista utáni cameo erejéig, mint az eddigi filmekben.

Sablonos történet ide, lapos főgonosz oda, ez a film a humora, a parádésan megírt karakterei és a karakterek csoportdinamikája miatt az MCU egyik legszebb ékköve. Vicces, stílusos és összetéveszthetetlenül magán viseli rendezője, James Gunn kézjegyét. Ezenkívül teljesen vállalható, pozitív üzenetet hordoz. A társadalmon kívüli, sérült és diszfunkcionális karakterek a barátság és összetartás által egy családdá válnak, és eljutnak az önző haszonszerzés hajszolásától az önfeláldozásig.

A szinkront illetően kiemelném Kálloy Molnár Pétert, amit ő Mordályként művel, az eszméletlen. Szintén telitalálat ifj. Jászai László mint Drax. Drax nemcsak a Marvel-moziuniverzum, hanem úgy en bloc a komplett filmtörténelem egyik legviccesebb karaktere, és a magyar hangja kiválóan érzi, hogy mit kell hoznia, sokszor nem az a vicces, amit mond, hanem az a hangsúly, ahogyan mondja.

Chris Prattről pedig bátran ki merem jelenteni, hogy Harrison Ford méltó utódja. Született kalandhős, épp olyan sármos és laza, mint  amilyen vicces.

A saga szempontjából nagyon fontos film A galaxis őrzői, mert itt van Thanos, Gamora és a Hatalom Köve. 

A nagy Marvel-kibeszélő, 4. rész: Ultron kora, A Hangya