Csak az ugrás: Még egy kört mindenkinek (Druk)

Spoilermentes kibeszélő

Dániában a dráma hétköznapi és szívhez szóló, a humor éjsötét és abszurd, a karakterek pedig különcök és árnyaltak. Ezt még a szépemlékű, veszprémi Expresszó Klubmoziban tanultam meg a kétezres évek közepén, amikor tematikus filmnapok keretein belül néztem sorra a dán filmművészet aktuális opusait. Az alapkő számomra a Wilbur öngyilkos akar lenni volt, a többi – ahogy mondani szokás –, történelem. Thomas Vinterberg új filmje, a Még egy kört mindenkinek esetében kevésbé tudtam, mit várjak. „Feel-good” dán film az ivásról? Lássuk!

Finn Skårderud norvég pszichiáter elmélete szerint az ember deficites véralkoholszinttel születik. Meg kéne emelnünk és állandóan egy bizonyos szinten tartanunk ahhoz, hogy teljes értékűen funkcionáljunk hétköznapi életünkben. Ezt az elméletet kezdi tesztelni négy enervált, középkorú tanárember: Martin (Mads Mikkelsen), Nikolaj (Magnus Millang), Peter (Lars Ranthe), és Tommy (Thomas Bo Larsen). A fő karakterünk Martin, ő a legkevésbé önmaga a négyesfogatból, neki van a legnagyobb szüksége arra, hogy ez a kísérlet felrázza egy kicsit. Miért is ne lehetne kamatoztatni az alkohol áldásos hatásait a mindennapokban? Hemingway is részegen írt, Churchill pedig megnyert egy világháborút. És kezdetben minden jónak tűnik: hőseink becsípve mennek dolgozni, oldódnak a gátlások, javulnak a kedélyek, megnyílnak a kommunikációs csatornák, és úgy megy a meló, ahogy már régóta nem. Martinék szorgosan jegyzetelik a tapasztalataikat, és fokozatosan emelik az adagjukat. Azt hiszik, kontroll alatt tudják tartani a kísérletet, de nem számolnak a függőség törvényeivel: mindig van még egy kör, és egy idő után úgysem elég az a szint, amit kijelölnek maguknak. A spicces lazaságtól pedig egyenes út vezet odáig, hogy aput a szomszéd pázsitjáról kell felvakarni.

„A gyerekeim anyja, és az apámat is ő ápolta” – mondja Martin tétován, amikor barátai arról kérdezik, hogy mennek otthon a dolgok az asszonnyal. Ez minden, amit kb. húsz év után el tud mondani a feleségéről – az asszony meg még ennyit sem tud róla. Brutálisan őszinte, univerzális rögvalóság. Igen, pontosan ilyen dolgok tartják össze a társas magányban élő középkorú párokat Dánián innen és túl. Ezek a karakterek tényleg csak abban különböznek mondjuk egy csapat magyar tanártól, hogy a válás nem vágná őket teljesen taccsra anyagilag, és Smirnoff vodkát isznak, nem kőműves Actimelt.

A film okosan elkerüli, hogy didaktikussá váljon, mert nem minden rossz gyökereként mutatja be az alkoholt. Martinéknak a pia önmagában se nem megváltás, se nem kárhozat, sokkal inkább katalizátor. Megadja azt a plusz löketet, amivel megtörhetik a fásultságot és kiugorhatnak a mókuskerékből – de hogy ezzel az ugrással mit kezdenek, az már egyénileg rajtuk múlik. Remek húzás, hogy hőseink középiskolai tanárok, így állandó kontrasztnak ott vannak a diákjaik, akik még a fiatalság kirobbanó hevével vetik bele magukat az ivásba és az életbe (még nem tudják, hogy huszonöt év múlva pont ott fognak tartani, mint most a tanáraik, muhaha). Érettségiző diákok és kiégett tanáraik, valójában mind ugyanazt akarják: érezni, hogy élnek. Ehhez nyújt segítséget nekik az alkohol – de csak egy bizonyos határvonalig. Azon túl viszont elkerülhetetlen a tragédia.

Nem véletlen a film nemzetközi diadalmenete (Hollywoodban máris készül a remake – ezúton javaslom Sam Rockwellt Martin szerepére): a Még egy kört mindenkinek univerzális témákat tálal, a szélesebb közönség számára is fogyasztható formában. És mennyi mindenről mesél az alkoholfüggőségen kívül!  Kapuzárási pánikról; szakmai kiégésről; elidegenedésről; társas magányról; kontrollvesztésről; férfibarátságról; tanár-diák kapcsolatról; múltbéli tervek és megvalósult jelen szembenállásáról; elrontott, de talán még helyrehozható életekről… Bővelkedik a vicces pillanatokban, de végig áthatja a semmi máshoz nem hasonlítható északi melankólia. „Feel-good” dán film az ivásról? Istenem, dehogy…

„El kell fogadnunk a saját gyarlóságunkat ahhoz, hogy szeretni tudjuk a másik embert és az életet.” – hangzik el a film tételmondata, ami egy idézet Kierkegaard-tól. A Még egy kört mindenkinek nem moralizál, nem ítélkezik sem a szereplői, sem az alkohol felett. Teli van szeretettel és megértéssel a karakterei és maga az élet iránt, kézen fogva vezeti esendő hőseit a végjáték felé. A film fináléja egyszerre felemelő és mélységesen szomorú. Ott van benne a kiégésből, tartalom nélküli életből való kiugrás minden szépsége és tragikuma. Évtizedekig álmodozunk, készülünk az ugrásra, de végül sosem rugaszkodunk el, mert túlságosan félünk az ugrást követő zuhanástól; vagy ha mégis ugrunk, akkor túl későn döbbenünk rá, hogy valójában semmi más nem számít, csak az ugrás. Abban a röpke pillanatban, amíg a levegőben vagyunk, akkor élünk igazán. Így az újjászületés örömét mindig beárnyékolja az elvesztegetett idő feletti fájdalom. Ez a kettősség, a veszteség melankóliája és az újrakezdés önfeledtsége adja a Még egy kört mindenkinek katartikus erejét.

A filmet egy valódi veszteség formálta olyanná, amilyen lett. Thomas Vinterberg lánya, Ida nagy szerepet játszott a film előkészületeiben, ő szolgáltatta hozzá az alaptémát a dán fiatalok ivási szokásairól, és játszott is volna benne Martin lányaként. A forgatás első napjaiban azonban Ida egy autóbalesetben életét vesztette, alig tizenkilenc évesen. Vinterberg számára innentől kezdve a film elkészítése a gyászfolyamat része volt, és érthető módon a történet fókusza is máshová került. Már nem az alkoholfogyasztás és annak pozitív oldala volt a legfontosabb motívum, hanem magának az életnek a megünneplése. A tantermi jeleneteket Ida iskolájában, az osztálytársaival forgatták. Szintén a valóságból jövő elem a filmben Martin jazzbalettes múltja, amivel a barátai zrikálják: Mads Mikkelsen évekig profi táncos volt, mielőtt színészetre adta a fejét. A jazzbalett Martin mélyre temetett életörömének szimbóluma, képtelen hozzáférni egészen a fináléig. Az utolsó jelenetben pedig valójában Idát gyászolja és ünnepli.  Így fonódik össze valóság és fikció, és így lett ez a film sokkal-sokkal több, mint ivászatról szóló tragikomédia.

Thomas Vinterberg útja a Dogma-mozgalomtól vezetett a hiúságok legpuccosabb hollywoodi kirakodóvásáráig, vagyis az Oscar-díjátadóig, ahol a Legjobb nemzetközi film kategóriában át is vehette a szobrocskát ezért a filmért. A dánok ezen a téren már hagyományosan jól teljesítenek. Az elmúlt 15 évben hét dán filmet jelölt az Akadémia a Legjobb nemzetközi film kategóriában, és ebből a hétből kettő el is nyerte a díjat. Vinterberget a Legjobb rendező kategóriában is jelölték a Még egy kört mindenkinekért, de ott a pálya nem neki lejtett.  Ha fehér férfi rendező kapta volna a díjat abban a történelmi helyzetben, hogy két női rendező is a jelöltek között van, kitört volna a palotaforradalom. Nem baj, ez így is szép volt. Meg kell még említenünk a Tobias Lindholmmal közösen írt remek forgatókönyvet, a telitalálatnak bizonyuló betétdalt (Scarlet Pleasure: What A Life), és a nagyszerű színészgárdát. Vinterberg a már jól ismert „házi” színészeit verbuválta össze. Magnus Millanggal A kommunában és a Kurszkban, Lars Ranthe-val A kommunában és A vadászatban, Thomas Bo Larsennel a Születésnapban és szintén A vadászatban dolgozott már együtt. Mads Mikkelsennel érdekes módon ezelőtt csak A vadászatban, de az mondjuk felért egy úthengerrel.

Mads Mikkelsen Dánia legfontosabb exportcikke a Carlsberg óta. Olyan játszi könnyedséggel vette be Hollywoodot, hogy a Casino Royale forgatásán Daniel Craig megkérdezte tőle: kivel feküdt le, hogy ilyen gyorsan bekerült a filmbe.  Mára globálisan elismert tehetség, és a vágy titokzatos tárgya is egyben. Hazájában már minden létező platformon megválasztották a világ legszexisebb férfijának, és – mivel arról az emberről beszélünk, aki kockás inges, öregedő tanárként az ajtófélfát lefejelve is pont olyan szexi, mint amikor kifogástalan eleganciával emberi tüdőt darabol a rántottájába –, ezt a titulusát egy percig se vitatom. Mikkelsen igazi fegyvere mégsem a sex appeal, hanem a szuggesztív, nonverbális színészi játék. Nem egy filmet elvitt már a hátán úgy, hogy meg sem szólalt bennük. Minden az arcára van írva, amin egyébként alig moccan egy-egy izom. A legapróbb rezdüléseit is elképesztő fegyelmezettséggel uralja. (A táncos múlt, ugye.) Ezzel a minimalista játékkal minden általa játszott karaktert képes méltósággal és esendőséggel felruházni, legyen szó csúnyán alulírt Marvel-gonoszról, sarkvidéki robinzonád hőséről, altruista papról, ártatlanul meghurcolt pedagógusról vagy emberevő pszichopatáról. A Még egy kört mindenkinek kapcsán mindenki a táncos nagyjelenetéről beszél, de pl. a vacsorajelenet (Nikolaj születésnapja) is legalább akkora színészi teljesítmény. Ezek után csak egyetlen kérdésem van: Hogy a fenébe nem jelölték ezért Oscarra? De nem számít, Mikkelsen így is betáncolta magát a halhatatlanok közé.

A Még egy kört mindenkinek nem a legfajsúlyosabb dán filmdráma, amit eddig láttam, de talán a legátélhetőbb. A közel kétórás játékidő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy az alkoholról szól, sem az, hogy vígjáték lenne. Nekem ez egy megrendítő egzisztencialista dráma, testet görnyesztő gyomros, melegszívűségében is kíméletlen tükör. A film utolsó, felejthetetlen snittjében Martin elrugaszkodik és ugrik – szó szerint és átvitt értelemben is. Az ugrás pillanatában örökíti meg a zárókép, alábukni már nem látjuk. Nem tudjuk, hogyan folytatódik a története, zuhanni fog-e vagy szárnyalni, de mindez nem is számít. Csak az ugrás.

2021. április 30.