Spoilermentes élménybeszámoló

Az Oxigén című új, Netflixes, francia-amerikai koprodukcióval Alexandre Aja horrorrendező (Magasfeszültség, Sziklák szeme) megmutatja, hogy a sci-fi és a thriller műfaja is megy neki.

Ez tipikusan az a film, amellyel kapcsolatban az alaphelyzetet leszámítva minden egyéb infó spoiler lenne. Egy nő (Mélanie Laurent) felébred egy futurisztikus, lezárt kapszulában, amelynek oxigénkészlete vészesen fogy. Mintha ez nem lenne elég baj, hősnőnk nem emlékszik semmire. Nem tudja, hogy hívják, hogyan került a kapszulába. Ki kell szabadulnia, mielőtt elfogy a levegője, és ehhez csak magára számíthat, valamint MILO-ra, a mesterséges intelligenciára. Ez hát az alapfelállás.

Engem már a főcím sikeresen berántott a film világába, aztán a kezdő jelenetsor, hősünk ébredésével is annyira erős, hogy rögtön megvett kilóra. Itt meglátszik a rendező horror-múltja: a kezdő képsor fullasztó, klausztrofób, mesterien felépített nyomasztás. Aztán ahogy a levegő a nő tüdejébe áramlik, úgy tesszük fel vele együtt mi is a kérdéseket: ki ő, miért és hogyan került  a kapszulába? Hol van egyáltalán ez a kapszula? Hősnőnk beteg és ebben akarták meggyógyítani? Vagy épp ellenkezőleg: egy összeesküvés áldozata? MILO képes telefonhívásokat is lebonyolítani, ám hősnőnknek nagyon észnél kell lennie, hogy kit hív. 

A film az utolsó percig fenntartja a feszültséget, és remekül építkezik. Minden apró információmorzsa, amit hősnőnk megszerez, új irányba terel minket, és újabb kérdéseket is felvet. (Pl. hogy akivel telefonon beszélt, az hazudik-e neki?) És a fordulatok egyre nagyobbak, de nem olyan “miafasz”-jellegűek, hanem pontosan, szépen következnek egymásból. Nem látunk végül olyat ebben a filmben, amit ne láttunk volna már máshol, de annyira jól össze van rakva, hogy nálam abszolút működött, és mindvégig tudtam rajta izgulni. Hihetetlen, hogy Christie LeBlancnak ez az első filmje íróként, nagyon impozáns debütálás!

Kvázi egyszemélyes kamaradrámáról beszélünk, úgyhogy sok múlt a főszereplőn.  Mélanie Laurent (a Becstelen brigantyk Shosannája) szimpatikus, meggyőző alakítást nyújt, és a karaktere is jól van megírva, lehet szurkolni neki. A MILO-val való párbeszédei – olykor küzdelmei – is jók, és még némi humort sem nélkülöznek. A szűk kapszula a fő helyszín, innen kiutat csak a bevillanó emlékképek jelentenek hősnőnknek, és a néző vele együtt éli át a bezártságot, és a menekülés valamint az élni akarás kitörő ösztönét. És az Oxigén még ezt is tudja fokozni: egyetlen szűk helyszínes kamaradarabként felmutat egy olyan jelenetet, amire azt mondtam, hogy aztakurva, ezt de megnéztem volna moziban!

A témából adódóan nagyon adja magát az Élve eltemetve című Ryan Reynolds-filmmel való összehasonlítás, ahol ugye a főhősnek egy konkrét koporsóból kell kiküzdenie magát. Az Oxigén koporsója egy high-tech kütyü, és hősnőnknek meg is fordul a fejében a gondolat, hogy mi van, ha kapszulája a föld alatt van, ez egy konkrét kikacsintás az Élve eltemetvére. Ugyanakkor az Oxigén egy sci-fi és túlélőthriller egyben, s olyan filmek is eszünkbe juthatnak a nézése közben, mint a Hold vagy a Gravitáció.

Engem még az Enter Nowhere című misztikus thrillerre emlékeztetett a felépítése miatt: abban három ember próbál kiszabadulni egy helyről, és az egymástól szerzett információmorzsák összerakásával tudnak eljutni odáig, hogy rájöjjenek, hol vannak valójában és mi történik velük. Nagyon hasonlóan építkezik az Oxigén is.

Az Oxigén nem képvisel olyan művészi értéket, mint a Hold, nincs meg benne az a gondolati-filozófiai mélység, ami abban megvolt, de nem is akar olyan lenni. Ez “csak” egy nagyon szimpatikus, korrekt, a  csavaros történetére építő darab, ami pontosan tudja, mennyit vállal, és azt magas színvonalon teljesíti is. Nekem nagyon hasonló élményt adott, mint a fentebb említett Enter Nowhere: első percétől az utolsóig lekötött, szórakoztatott és újra és újra meg tudott lepni. Még több ilyet!

2021. június 4.