A BBC új drámája, a Three Families mindössze két, egyórás epizódból áll, és inkább tekinthető egy egész estés filmnek, mint sorozatnak. A készítők kemény és megosztó témához nyúlnak: az északír abortusztörvény körül a közelmúltban lezajlott változásokhoz. Bár Angliában már 1967-ben legalizálták az abortuszt, ez az enyhítés nem vonatkozott Észak-Írországra. Ott egészen 2019-ig a törvény szerint kizárólag akkor lehetett megszakítani a terhességet, ha az anya élete közvetlen veszélyben volt, illetve ha a terhesség súlyosan károsította az anya fizikai vagy mentális egészségét. Tehát a nemi erőszak, vérfertőzés vagy a magzat súlyos, élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenessége nem volt elég ok az abortuszra. Ismétlem: 2019-ig.

A szigorú törvény hatásait három, személyes történeten keresztül mutatja be a film, amelyek valós eseményeken alapulnak, csak a neveket változtatták meg:

– Hannah (Amy James-Kelly) és férje (Colin Morgan) boldogan várja első gyermekét, ám kiderül, hogy a magzat nem fejlődik rendesen, törpe termetű, torz, a szíve elfoglalja az egész mellkasát, így nem tud kifejlődni a tüdeje. Vagy halva születik, vagy a születése után pár perccel, fájdalmak közt megfullad. Az összetört házaspár a terhesség megszakítását kérné, de nem lehet. “A terhessége normálisan folytatódhat” – mondja az orvos Hannah-nak. Fúbazmeg! Az anya mentális egészségére vonatkozó részt elegánsan félresöprik: orvosa még nem is beszél Hannah-val, de már rányomja a plecsnit, hogy ez az ok sem áll fenn. Hannah kétségbeesésében ahhoz a megoldáshoz fordulna, amihez az északír nők évtizedek óta: Angliába utazna abortuszra, ám a rendszer egy hazugsággal ezt is megakadályozza.

-Theresa (Sinead Keenan)  kamasz lánya, Orla bevallja neki, hogy teherbe esett, és nem akarja, hogy az élete emiatt derékba törjön. Az anyja segítségét kéri, és bár Theresa kimondja, hogy “de hát az abortusz halálos bűn”, ez egy percig sem akadályozza meg abban, hogy a lánya mellé álljon. Aki amúgy csupa kék-zöld folt, mert a fiúja a maga úriemberes módján akarta megoldani a helyzetet: megpróbálta kirugdosni belőle a magzatot. Csodás! Angliába küldeni Orlát túl drága lenne, ezért Theresa az internetről rendel neki abortusztablettát. A dologból azonban rendőrségi feljelentés lesz, és az asszonyt egy 1861-es törvény alapján a bíróság elé citálják. “Szerinted amit tettünk, gyilkosság?” – kérdi Orla. “Nem tudom. De az biztos, hogy újra megtenném” – válaszolja Theresa. Nem ez az anyai szeretet legtisztább formája? A totális feltétel nélküliség?

-Rosie (Genevieve O’Reilly – a Zsivány Egyes Mon Mothmája), negyvenes kismama, boldogan várja az első gyermekét a férjével. A magzatról azonban kiderül, hogy Edwards-szindrómás, “egyetlen sejtje sem” fejlődik normálisan (a hasa a mellkasa fölött van…), és vagy még az anyaméhben fog meghalni, vagy nem sokkal a szülés után. A teljesen összetört, rohamokkal küzdő Rosie hiába érvel, hogy ő ebbe belehal, hiába mutatja be orvosának a korábbi depressziójáról szóló papírjait, a doktor verdiktje az, hogy Rosie mentális egészségének romlása nem elég indok a terhesség megszakítására, hiszen a depresszióját majd kezelik gyógyszerekkel. Nincsittsemmilátnivaló. Azt azért megkérdik tőle, hogy ha a gyermek mégis élve születne, akkor kívánja-e, hogy újraélesszék. Tehát a rendszer nem engedi dönteni az anyát a terhessége alatt, ám a szülés után már igen. Csupa logika, csupa emberség!

A három nő személyes története a nőjogi aktivizmus révén összefonódik: sokan küzdenek már az elavult törvény ellen, ami éveken át napirendi pont az északír parlamentben. És természetesen ugyanolyan sokan vannak, akik meg azért küzdenek, hogy nehogy megváltoztassák… A film jól bemutatja, hogy itt szemléletbeli változásra volna szükség. Nem esik abba a hibába, hogy leegyszerűsítse a dolgot a “szegény, elnyomott nők kontra köcsög elnyomó férfiak” képletre, egyáltalán nem. A hősnőink felett verdiktet mondó orvosok közt van férfi is, nő is. A Theresát kihallgató rendőrök közt szintén. Ezenkívül ott vannak a kolléganők, barátok, ismerősök, akiknek mind sommás véleményük van az abortuszról és mind jobban tudják. Átlagemberek. A parlament meg csak populáris döntést akar hozni. Nem az x számú képviselő, hanem az átlagemberek véleménye miatt nincs változás. Ezért felemás a végkifejlet is: hiába változtatják meg végül a törvényt 2019-ben, nagy a társadalmi ellenállás, és 2020-ban kiegészítik azzal, hogy bár az abortusz legális, de az intézmények nem kötelesek végrehajtani azt. Így aztán az északír nők kénytelenek továbbra is átjárni Angliába…

A Three Familiesben megrázó és sokkoló dolgok történnek, és csak hüledezve nézzük, hogy nemár, bazmeg, mindezt a 2010-es években??!! Igen, még mindig itt tartunk…  Ebből azt hiszem, már látható, hogy a Three Families egy gondolatébresztő és a nézőt érzelmileg felkavaró minisorozat. Egyvalamit egészen biztosan nem fog: hidegen hagyni. Így ebben a formájában is nagyon jó, minőségi alkotás, de én el tudtam volna képzelni egy kicsit hosszabban, részletesebben, 4-6 epizódban. A nőjogi szerveződésről keveset tudunk meg, és Rosie-ék csak a második részben bukkannak fel. Ezeket nem hibaként rovom fel, inkább pont azt jelzi, hogy jó volt a film, hogy szerettem volna belőle többet látni.  A leghangsúlyosabb szál Theresáé, akinek közel hat évig lebeg a feje felett a bírósági pere. Az ő családját, körülményeit ismerhetjük meg a legjobban, és a színésznő nagyon jól játszik, de a többiekre se lehet panasz. Rosie története visz a  legmélyebbre, ezért is rakhatták a második epizódba. Ha többrészes, “rendes” sorozatot csinálnak belőle, belefért volna még akár plusz egy-két történet (akár egy nemi erőszak pl.), illetve egy olyan család, ahol a kapcsolat is rámegy a tragédiára. Mindhárom hősnőnknek támogató férje van, még Theresa bigott anyja is a keblére öleli a lányát, szóval a filmben látott esetekben a családok összezárnak és túlélnek, holott nyilván a valóságban nincs mindig így. Ez valószínűleg egy pozitív üzenet akart lenni a készítők részéről, hogy így kéne csinálni ahhoz, hogy ne nyomorodjunk bele végérvényesen, ha ilyesmi történik velünk. 

A Three Families egy borzasztóan erős, feszült, tempós, felkavaró, kétórás utazás. Nem megy át giccsbe, se nyomorpornóba, és abszolút méltó a BBC-minőséghez.  Értelemszerűen nem egy könnyű esti szórakozás, de nem is annyira érfelvágós, mint amennyire előzetesen gondoltam, mert nem akar öncélúan sokkolni. Mindenkinek látnia kéne, hogy árnyalhassa a véleményét a témában; hogy kapjon egy kétórás leckét empátiából, és megértse, milyen egyéni tragédiák rejtőzhetnek egy-egy abortusz mögött. És hogy legyen tisztában azzal, min mennek keresztül a mai napig nőtársaink a nyugati világ kellős közepén.

2021. június 05.

Feldolgozás…
Sikeres feliratkozás