Enyhén spoileres kibeszélő: több részletet is írok a film cselekményéről, de azt nem „lövöm le”, hogy mi a vége és hogyan végződik a párbaj
A 2021-es moziév legnagyobb szégyene, hogy Ridley Scott kiváló filmje, Az utolsó párbaj csúnyán elhasalt a pénztáraknál. Hogy a méltatlan bukás a marketing hiányán múlt-e, vagy az emberek tényleg ennyire nem kíváncsiak egy mívesen elkészített történelmi drámára, azt nem tudom, mindenesetre nem sokon múlt, hogy én is lemaradjak róla: nálunk Veszprémben mindössze egy hétig játszották. A sok rossz ómen ellenére azonban Az utolsó párbaj semmi perc alatt meggyőzött, hogy nemcsak megtekintésre érdemes alkotás, de egyenesen az év egyik legjobbja. Lám, lám, mire képes Scott mester, amikor nem az alieneket molesztálja!
A valós eseményeken alapuló történet szerint a középkori Franciaországban Jean de Carrouges lovag (Matt Damon értelmezhetetlen Bundesliga-hajjal) pert indít hajdani barátja, Jacques Le Gris (Adam Driver) ellen. A vád szerint Le Gris megerőszakolta de Carrouges feleségét, Marguerite-et (Jodie Comer). Legalábbis Marguerite állítása szerint – Le Gris ugyanis tagad. Az elhúzódó pert de Carrouges egy abban az időben még létező jogi eszközzel kívánja lerendezni: élet-halál párbajra hívja ki Le Gris-t. A párbaj istenítélet: amelyik fél az Úr akaratából győz, annak a szavát fogadják el igaznak. Ez viszont azzal jár, hogy amennyiben Le Gris legyőzi de Carrouges-t, úgy Marguerite szava hamis vádnak minősül és az asszonyt máglyán égetik el.
A valóságban tényleg ez volt az utolsó olyan párbaj Franciaországban, amely az igazságszolgáltatás eszközeként szolgált, annak eldöntésére, hogy ki a bűnös. Az 1386-os esemény nagy érdeklődésre tartott számot az évszázadok során, és olyan neves gondolkodók is állást foglaltak az ügyben, mint például Voltaire. Az ügyről végül Eric Jager amerikai irodalomkritikus írt könyvet, Az utolsó párbaj címmel, amely 2004-ben jelent meg. Ezt a könyvet vette alapul Matt Damon és Ben Affleck, hogy – a női nézőpontot erősítendő – Nicole Holofcenerrel kiegészülve megírják a filmet. Ez az első közös forgatókönyvük az 1998-ban Oscar-díjjal jutalmazott Good Will Hunting óta, és a végeredményt látva sajnálatos, hogy nem írtak többet együtt. Az utolsó párbaj bravúros írói teljesítmény, külön dicséretes, hogy egy ennyire női témát ilyen érzékenységgel és hozzáértéssel vittek vászonra.
Az ügyről tehát számos nézőpontból születtek források az évszázadok során. Ki kétség nélkül bűnösnek könyvelte el Le Gris-t, ki a pártjára állt. A film Eric Jager könyvének igazságát tálalja, de nem is a ”mit” a legérdekesebb, hanem a „hogyan”. A film ugyanis három fejezetre tagolódik, három főszereplője szemszögéből meséli el a történteket, akik persze a saját fejezetükben a saját igazságukat prezentálják. Jean de Carrouges narratívájában ő egy faragatlan, de dicső lovag, a csatákban rettenthetetlen, az asszonyával gondoskodó. Barátjából lett riválisa, Le Gris meg egy udvari talpnyaló, aki sima modorával beügyeskedi magát Pierre d’Alençon gróf (Ben Affleck sárga moppal a fején) bizalmába, és közben szándékosan aláássa Jean tekintélyét. Marguerite pedig bájos díszlet csupán, egy kellék Jean saját magáról szőtt lovagi történetében. Jacques Le Gris olvasatában Jean de Carrouges egy kicsinyes bunkó, aki csak magának köszönheti a kegyvesztettségét, míg ő, Le Gris a műveltségével, eszével érte el, hogy a gróf bizalmasa legyen. Marguerite Le Gris vágyának tárgya, akinek viselkedését, bizonyos gesztusait a férfi bátorításként értelmezi, s az aktust is kölcsönösnek gondolja. Harmadszorra aztán megismerjük Marguerite de Carrouges narratíváját. Az ő szemszögéből nézve Jean indulatos, basáskodó férj, Le Gris becsvágyó opportunista, a nemi erőszak pedig nemi erőszak. Ahogy halad előre a történet, a nézőnek egyre nehezebb eldönteni, hogy melyik férfi a nagyobb gyökér.
Mivel ugyanazt a történetet láthatjuk háromszor, többször előkerülnek ugyanazon jelenetek – nüansznyi különbségekkel, mindig az aktuális főhős szemszögéből nézve. A film mesterien játszik a nézőpontokkal, tökéletesen bemutatja, hogyan relativizálódik az igazság; hogyan értelmezhető háromféleképpen ugyanaz a gesztus; hogy milyen féligazságok rejlenek egy mosoly mögött; vagy, hogy milyen óriási jelentőséggel bír, hogy egy nő lábáról leesik-e a papucsa, vagy lerúgja azt.
Ahogy a trójai háborút sem egy asszonyért vívták, a szóban forgó párbaj sem Marguerite miatt történt. A film szépen felvázolja a háttérben meghúzódó valódi okokat. A Jean de Carrouges és Jacques Le Gris közötti évtizedes, egyre inkább elmérgesedő viszálynak csak az utolsó cseppje Marguerite megerőszakolása. „Nincs jog és igazság, csak a férfiak hatalma van” – hangzik el a filmben. A nő vagyontárgy, kinek egyedüli értékét az adja, hogy mennyi hozománya van, és tud-e fiú örököst szülni, így az asszonyon tett erőszak nem más, mint birtokháborítás a férj ellen. A sértett fél tehát nem Marguerite, hanem Jean de Carrouges, pert is csak ő indíthat az ügyben. Végeredményben pedig a párbaj igazi tétje nem egy hölgy becsülete, hanem a férfiegó.
A film jó ízléssel nyúl kényes témájához, többnyire elkerüli a didaktikusságot. Ez alól két mozzanat a kivétel: a lovas jelenet (amikor a fekete ló rátör a kancára), illetve az, hogy Marguerite fejezete elején kiírják: „az igazság”. Ezek feleslegesek, ennyire nem kell a szánkba rágni, mi történik, a három fejezetből tökéletesen összeáll amúgy is. Az utolsó párbaj többi része azonban meglehetősen árnyalt, és a történelmi kontextusban értelmezi a bűncselekményt, elkerülve ezzel, hogy egy túlságosan direkt, tolakodó, a múltbeli történetbe a jelenkori viszonyokat mindenáron beleszuszakoló alkotás legyen. Elsősorban történelmi, és csak másodsorban metoo-film.
Az utolsó párbaj megmutatja, miként termeli ki maga a vallásos, patriarchális rend az áldozatot és az erőszaktevőt. Marguerite művelt, olvasott hölgy, ami közös pontot jelent Le Gris-vel, s ez, meg az, hogy az asszony egyszer rámosolyog, már bőven elég a férfinak ahhoz, hogy úgy higgye: van köztük valami. A behatárolt társadalmi érintkezések miatt esély sincs arra, hogy ez a félreértés tisztázódhasson. Le Gris tehát „szerelmes” (értsük jól: meg akarja dugni), és amikor rátámad Marguerite-ra, pontosan ugyanazt a forgatókönyvet játssza el vele, mint amit korábban a főúri orgiákon játszott prostituáltakkal vagy kevéssé szerencsés szolgálólányokkal. Mivel úgy közeledik a nőhöz, ahogy az abban a szexuális kultúrában (vagy inkább kulturálatlanságban) megszokott, szentül hiszi, hogy nem erőszak volt és Marguerite is akarta – “persze tiltakozott, hiszen úrinő”.
Marguerite tragédiája, hogy a társadalmilag rákényszerített szerepkör (legyél bájos, erényes, szülj és kussolj) szerint akkor is nemet kéne mondania, ha amúgy akarná a dolgot, ezért lényegében mindegy, hogy mit mond. Képzeljük el, hogy ha még ma, 700 évvel később is sokaknak magyarázni kell, hogy „a nem az nemet jelent”, meg, hogy ha egy nő rámosolyog valakire, az nem jelenti automatikusan azt, hogy meg lehet farkalni, akkor milyen esélye lehetett egy nőnek a XIV. században arra, hogy kifejezze az akaratát? Marguerite szavakkal nem tudja meggyőzni Le Gris-t, a férfi pedig annyira gyökér, hogy még az aktus közben sem tűnik fel neki a különbség szerelem és erőszak között. Pontosan ez az, amiért megérthetjük ugyan a hátteret, a társadalmi berögződéseket, de felmenteni a tette alól nem tudjuk.
Fontos mozzanata a filmnek, hogy maguk a nők hogyan tartják fenn ezt a patriarchális rendet. Marguerite anyósának tanácsa az abszolút reális túlélési stratégia: hallgass és tűrj! Aztán ott a barátnő, aki azonnal Marguerite ellen fordul. Le Gris vonzó férfi, a grófi udvarban leesik tőle a nők bugyija, ugyan ki hiszi el, hogy erőszakkal kell magának nőt szereznie? A barátnő féltékeny, szinte ordít róla a sértődöttség, amiért Le Gris nem őt dugta meg. A Marguerite által elszenvedett traumát és fájdalmat pont leszarja mindenki. Senki sem hisz neki, holott ilyen súlyos következmények fényében teljesen logikátlan lenne hamis váddal előállnia. Megalázó kihallgatások sora és az út végén talán máglyahalál vár rá. Ugyan ki akarna végigmenni ezen az úton, ha nem lenne igaz, amit állít? Nagyon tetszett, hogy Marguerite-ből nem csinál a film az ábrázolt korból kilógó, agyonemancipált nőt. Nem egy XX. századi figura, akit csak úgy bedobtak a történelmi díszletek közé, hanem végig elhiszem, hogy ő egy nemeshölgy a középkorból. Igen, dacol a fennálló renddel, felemeli a hangját, de amikor a per vége felé megtudja, hogy mi a párbaj tétje, bizony már ő is elgondolkodik, hogy nem lett volna-e jobb anyóspajtásra hallgatnia. Épp ettől marad emberi és azonosulható a karaktere.
Az utolsó párbaj tehát egyrészt az emberi természet olyan örök érvényű mozgatórugóinak a meséje, mint a bosszúvágy, a becsvágy, a kéjvágy és az igazságosság iránti vágy. Másrészt pedig egy remekbe szabott, korhű történelmi tabló, amely szemet gyönyörködtető, valódi díszletekkel, kosztümökkel kalauzol el a XIV. századba. (Csak a fodrászt kellett volna kirúgni.) Közérthetően ábrázolja a hűbéri rendszert (ki kinek a vazallusa, ki kinek fizet adót, hogyan kapja a zsoldját egy lovag stb.), a film végi párbajjelenet pedig valami elképesztően brutális és naturalista. A néző a saját bőrén érzi az egymásnak rohanó lovak és nehéz fegyverzetek súlyát, és aki nem olvasott utána a történetnek a film előtt, az az utolsó percig izgulhat, hogy ki nyeri végül a párbajt.
A színészek mind nagyon jól teljesítenek, talán Jodie Comert emelném ki, neki kellett a legszélesebb skálán mozognia, hogy mindhárom fejezetben máshogyan játssza Marguerite-et. Neki ezért szerintem simán kijárna egy Oscar-jelölés. Matt Damon elsőre nekem furcsa választásnak tűnt a sebekkel borított, brutális lovag szerepére, de abszolút meggyőzött. Ben Affleck a ripacs gróf szerepében minden jelenetet ellopott, amiben felbukkant. Adam Driver meg ismét bebizonyítja, hogy nem véletlenül kapták fel ennyire az utóbbi években, és tényleg az egyik legjobb színész jelenleg Hollywoodban. Napjaink egy igen jelentős kulturális diskurzusához pedig – tudniillik tényleg jó faszi-e Driver – dióhéjban annyit tennék hozzá: igen.
A film a 2,5 órás játékideje ellenére mindvégig sodró és izgalmas, egy felesleges perc sincs benne. Anélkül tud naturalista lenni, hogy átmenne nyomorpornóba, és úgy szórakoztat, hogy közben nem csorbul a történet súlya. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire jól összerakott film ez! Az anyagi bukása senkit se tántorítson el a megtekintésétől. Maradandó filmélmény, hiteles történelmi dráma a jelenkor emberének.
2021. november
Koncertutazó / Concert traveler 