A Marvel adventi időszakra időzített (idén már az ötödik) sorozatában elbúcsúztatja Clint Bartont, az eredeti Bosszúállók-hatosfogat egyik utolsó, még színen lévő tagját. A Sólyomszem célja nagyon hasonló a Fekete Özvegy-filméhez: elköszönni a már ismert karaktertől, aki átadja a stafétát fiatalabb, és a korszellemnek jobban megfelelő utódjának. Váratlan, de annál kellemesebb meglepetés, hogy a Sólyomszem még jobban teljesíti ezt a feladatot, mint a Fekete Özvegy. Clint Bartonból ugyanis többet kapunk a búcsúsorozatában, mint Natasa Romanovból a búcsúfilmjében. Mi több: a Sólyomszem egy nagyszerűen működő, sok szempontból retró, egyszerre vicces és komolyan vehető karácsonyi akciómóka lett, valahol a Drágán add az életed! nyomdokain. Jippiájé, seggfejek, Clint Barton nyugdíjba megy!
A sorozat a Végjáték után veszi fel a történet fonalát. Clint Barton (Jeremy Renner) csak egy nyugis karácsonyt szeretne eltölteni a családjával, de a múltja közbeszól. Mint tudjuk, Clint a Thanos csettintését követő öt évben Roninként bűnözőket aprított. Ronin-jelmeze most váratlanul felbukkan a feketepiacon, és valaki van olyan óvatlan, hogy magára ölti egy bunyó erejéig. Ez a valaki egy bizonyos Kate Bishop (Hailee Steinfeld), önjelölt szuperhős, íjász és Sólyomszem-rajongó. Clint a háta közepére se kívánja az akciózást, de nem nézheti tétlenül, hogy a maffia elintézze Kate-et olyasmikért, melyeket anno ő követett el, így a gengszterek nyomába ered. A dolgokat bonyolítja Kate anyja (Vera Farmiga) és annak vőlegénye (Tony Dalton), akiknek talán vaj van a füle mögött. És Clintnek mindezt öt nap alatt le kell rendeznie, hogy karácsonyra hazaérjen.
A Sólyomszem mindössze hat epizódból áll. Az első két rész elhelyezi hőseinket a Marvel-moziverzumban, ígéretesen megalapozza egymáshoz való viszonyukat és a történetben várható konfliktusokat. Ezt követi két olyan epizód, amiben az érdemi cselekmény alig araszol előre, de remekül építi tovább Clint és Kate kapcsolatát, és akció terén is emlékezetes jelenetekkel szolgál. (Clint trükkös nyilai még sosem voltak ennyire menők!) Végül az utolsó két epizódban felgyorsulnak az események. A hangulat az első perctől fogva hozza olyan régi akcióklasszikusokét, mint a Drágán add az életed! vagy a Halálos fegyver, csak persze könnyedebb, családbarátabb köntösben. Clint az a tipikus, gyarló, szűkszavú, elsőre mogorva, száraz humorú akcióhős, aki akarata ellenére keveredik bele a dolgokba, „öreg már ehhez a szarhoz”, de a lelkiismerete nem hagyja kiszállni. Nagyon jól működik a kettőse Kate-tel, aki eleinte persze idegesíti, de nyilván meg akarja menteni a maffiától, akik tulajdonképpen őt üldözik. Egyrészt beszólogat neki, megy az adok-kapok szájkarate, közben meg apáskodik, és elkezdi tanítgatni. Teljesen jók együtt mentor-tanítvány párosként.
Kate szintén jól eltalált figura, szimpatikus, kellően jók a képességei, de látszik, hogy még kezdő és bénázik. A sztori nagyon ügyesen és erőlködés nélkül sodorja egymás mellé két főhősünket: már az első percekben magyarázatot kap, hogy miért rajong Kate Clintért, és miért pont őrá akar hasonlítani kisgyerekkorától kezdve. Nagyon jó ötlet, hogy a sorozat főcímében látjuk animálva Kate felnövését, íjásszá válását. Az egész főcím szuper, és a dizájn Matt Fraction és David Aja elismert, 2012-es Sólyomszem-képregényét idézi, amelyből számos olyan elemet beemelnek a történetbe, amely a mozifilmekbe eddig nem került be. Teljesen egyszerűen és magától értetődően beépítik pl. a sorozatba, hogy Clint hallókészüléket visel. Logikus, jelentősége és dramaturgiai szerepe is van.
Külön üdítő, hogy ez most egy teljesen földhözragadt történet, földhözragadt hősökkel, akiknek nincsenek természetfölötti képességeik, lesérülnek, a sebeiket be kell kötözni, és nem baszomnagy CGI szörnyekkel harcolnak, hanem kelet-európai, akcentussal beszélő gyökér maffiózókkal, mint anno a boldog nyolcvanas-kilencvenes évek akcióhősei. Él és lélegzik a világ, amiben mozognak, és tele van olyan ötletekkel, amelyek növelik ennek a világnak a komplexitását, ilyen például a Steve Rogers-musical a Broadway-n, a „Thanos was right” graffiti, vagy az emléktábla, ahol a Bosszúállók először összeálltak.
A sorozat bővelkedik a jó dumákban, emlékezetes szövegekben, és épp a megfelelő arányban vegyíti a karakterdrámát a humorral. Jó példa erre az imént említett, Steve Rogersről készült rettenetes Broadway-musical, amit Clint feszengve néz, hogy úristen mi ez, de amikor meglátja a színpadon “Natasát”, akkor annyira kiborul, hogy ki kell mennie. Ezeket a nüanszokat Jeremy Renner szavak nélkül hozza nagyon jól, mindent le lehet olvasni az arcáról. Alapvetően egy könnyed, laza, limonádé sorozatról beszélünk, de a drámai pillanatoknak köszönhetően mégis sikerül benne elmélyíteni Clint karakterét, megmutatni a lelki vívódásait, és nagyon lehet neki szorítani, hogy sikerüljön lerendeznie a múltat és hazaérnie.
Kapunk nagy metapoénokat is, mint pl. amikor Kate új szuperhős-kosztümöt ajánlgat Clintnek, és meg is mutatja, hogyan képzeli: lerajzolja neki a képregény-Sólyomszemet. Vagy ott van az a beszélgetés, ahol Kate arról győzködi Clintet, hogy csak az a problémája, hogy nem brandeli magát elég jól. Erre Clint válasza persze az, hogy ő egyáltalán nem akar magából brandet csinálni és mindenki hagyja békén, de metaszinten itt a Marvel nyíltan kimondja, hogy egy brandelhetőbb karakterre cseréli a címszereplő figurát: a fehér, keresztény, heteró férfit a fiatal nőre.
A sorozat egyik állandó témája a szuperhősködés, amihez Clint ambivalensen viszonyul, Kate pedig még naiv lelkesedéssel. Clintnek már az is kellemetlen, hogy az étteremben nem kell kifizetnie a számlát, nemhogy amikor szelfizni akarnak vele. Vívódik a szuperhős-szereppel, egyáltalán nem tartja magát hősnek, még kevésbé példaképnek. „Hős voltál” – mondja Kate. „Nem” – válaszolja Clint. „Egy fegyver voltam, amit a megfelelő emberek a megfelelő célpontokra irányítottak.” Aztán Kate kimondja, amit a sorozat oly szépen felépít és bemutat: Clint egyszerű halandó, állandó életveszélyben és tele sérülésekkel. A sorozatban is folyton lesérül, összeverik, vérzik, jegeli magát, ráadásul a sok bosszúállós kaland következményeképp megromlott a hallása. Halandósága és sérülékenysége ellenére mégis odaállt a röpködő szuperemberek és félistenek mellé egy szál “bottal és húrral”, és tette, amit kellett. És bizony ehhez kell a legnagyobb bátorság.
Szuperhős-státuszához való viszonyulása mellett a sorozat másik állandó témája Clint bűntudata Natasa halála, a Roninos ámokfutása, illetve amiatt, hogy a családja folyamatos veszélyben van miatta. Nemhogy hősnek nem tartja magát, de különösebben jó embernek sem. Kate mentorálása jelenti neki a feloldozást, hogy ha már ennyi mindent elcseszett életében, akkor legalább Kate-et nem hagyja cserben, és szembenéz a múltbéli tetteivel. „Melyik volt a legjobb találatod?” – kérdi tőle Kate. „Az, amit nem lőttem ki” – válaszolja Clint, arra célozva, hogy annakidején megbízták Natasa kiiktatásával, ő azonban másképp cselekedett, és ezzel megalapozta a barátságukat és Natasa további életét a Shield ügynökeként. Fentebb már említettem, hogy a Sólyomszem-sorozat többet ad Clint Bartonból, mint a Fekete Özvegy-film Natasa Romanovból. Ironikus módon Natasából a Sólyomszemben is többet kapunk, mint a saját búcsúfilmjében. Natasa hiánya, a Clint és Jelena életére gyakorolt hatása szerves részét képezi a cselekménynek, a hozzá fűződő érzelmeik pedig átélhetőek és meghatóak.
A karakterdráma csak épp annyira kapirgál lejjebb a felszínnél, hogy hihető és komolyan vehető legyen Clint megváltástörténete. Clint végigjárja a maga kálváriáját, amely eljuttatja a szuperhős-szereppel és a Ronin-alteregóval való viaskodásától a Natasa emlékéhez való hűségén át a felelősségvállalásig és megbékélésig, amelynek Kate a katalizátora. Egyértelműen Jeremy Renneré az érdem, hogy mindezt át tudja adni ebből az alapvetően limonádé alapanyagból, innen látszik, hogy mennyire jó színész, és ez az átütő színészi játék hiányzott nekem pl. A Sólyom és a Tél Katonájából. De hát én mindig mondtam, hogy Renner az egyik legkiválóbb színész az egész Marvel-gárdából, és talán jobb is, hogy most megszabadul Clint Bartontól, és több ideje lesz más szerepekre.
Kellemes meglepetés, hogy Hailee Steinfeld legalább ennyire jó Kate szerepében. Neki úgy kell eljátszani a “szegény gazdag kislányt”, aki lelkes rajongó, eleinte óvatlan, de bátor, kemény csaj, hogy közben ne legyen idegesítő, ne legyen Mary Sue, és ez szerintem sikerül is neki. Eleven, vibráló, szerethető, nem utolsósorban nagyszerűen működik a kémia közte és Renner között.
A sorozattal egyetlen bajom van: túl rövid. Elnéztem volna minimum tíz részben. Több epizód lehetővé tette volna szövevényesebbé tenni a történetet, ezenkívül jobban kihasználni bizonyos karaktereket. Pl. Kate mostohaapa-jelöltje mindenképp kaphatott volna több teret, és ugyanez igaz Clint feleségére, akinek valódi kiléte egy kikacsintás lett csupán, pedig mind a hat rész alatt szerves része a történetnek, de tényleges szereplése alig több egy cameónál. Ha már belengették, hogy ő korántsem egy hétköznapi háziasszonyka, akkor ennél kicsit többet is kihozhattak volna belőle. A maffiózók kisfőnökének, Echónak a karaktere szintén elsikkad, oké, kemény és menő, de nem sikerül túl érdekessé tenni, annyira semmiképpen se, hogy körömrágva várjam a már bejelentett spin-off sorozatát.
Összességében a Sólyomszem egy mindvégig iszonyúan szórakoztató, vicces, akciódús sorozat; remek karakterdinamikával; túl mélyre nem vájó, de átélhető drámával és kiemelkedő színészi alakításokkal. Kicsiben játszik, nem akarja megrengetni a Marvel-univerzumot, és ez nagyon jól áll neki. Annyira jól csinálja, amit csinál, hogy nem tűnik tolakodónak, annak ellenére, hogy valójában azért jött létre, hogy a mai trendnek megfelelően lecserélje fehér, keresztény, heteró férfi hősét nőnemű és diverz utódaira. (Echo nő, amerikai őslakos, siketnéma és műlába van.) Mivel Clintnek amúgy is tele a töke és nyugdíjazni akarja magát, ezért számára a staféta átadása maga a happy end. Karaktere mindvégig menő és badass marad, nem herélik ki, utódját, Kate-et pedig megfelelően felépítik. Ha már paradigmát váltunk, akkor azt így kell csinálni. Kate és Jelena lesz az új Fekete Özvegy és Sólyomszem, szerencsére a párosuk remekül működik, tessék nekik írni egy jó, közös sztorit, arra biztosan vevő leszek.
Most jött el az idő, hogy végleg elköszönjünk az eredeti Bosszúállóktól, és letűnjön a fehér, keresztény, heteró férfi- és a túlszexualizált női hősök kora. Tonyt és Steve-et elbúcsúztatta a Végjáték, Clintet ez a Sólyomszem-sorozat. Bruce Banner hamarosan a She-Hulk sorozatban Clinthez hasonlóan átadja a stafétát egy női megfelelőjének. Natasa szexisségéből konkrétan viccet csinált a Fekete Özvegy-film, és ő is átadta a stafétát egy újhullámos Fekete Özvegynek, Jelenának, aki sokkal inkább egy vadóc kölyök, mint femme fatale. Florence Pugh a kerek arcával, robusztusabb testalkatával eleve sokkal kevésbé illik bele abba a „szexi csaj cicaruhában” kategóriába, mint Scarlett Johansson. Az eredeti hatosfogatból megmaradt tehát Thor. Akinek a Végjáték már lenullázta a macsóságát, az új filmjében meg Jane (Natalie Portman) lesz az új, női Thor… Khm.
A Fekete Özvegy és a Sang-csi és a Tíz Gyűrű Legendája Marvel-mércével mérsékelt sikere, az Örökkévalókat övező fanyalgás, meg az új Pókember-film kasszarobbantó, őrületes sikere azonban arról árulkodik, hogy a nézők még mindig arra vevők, amit már megszoktak és megszerettek. Az új trendre való kondicionálás nem megy vezényszóra, a nosztalgiavonaton viszont nincsen fék. Őszintén kíváncsi vagyok, sikeres lesz-e a másik utolsó (fehér, keresztény, heteró) legény a gáton, vagyis Doctor Strange saját filmje jövőre.
2021. december 26.
Koncertutazó / Concert traveler 