A Marvel-filmeket a mekis sajtburgerhez szokták hasonlítani, lássuk be, nem alaptalanul. A sajtburgerről tudjuk, hogy nem a gasztronómia csúcsa, ám azt is pontosan tudjuk, hogy mit kapunk, ha rendelünk egyet. Szükségletünk gyors kielégítését, egy ismerős, kellemes élményt meglepetések nélkül. Az égvilágon semmi baj nem történik, ha évente megeszünk egyet vagy kettőt. De mi lesz, ha már heti rendszerességgel járunk a mekibe? Na, valahogy így vagyok most a Marvellel: kezd sok lenni. Amikor évente még egy vagy maximum két Marvel-film jött ki, akkor az eseménynek számított. 2021-ben azonban kapunk négy mozifilmet és öt tévésorozatot, amelyek – a már megszokott univerzumépítésnek köszönhetően – mind összefüggnek. Ez azért messze nem egy ártalmatlan sajtburger, inkább McMenü, nagy kólával. Nekem ilyen ütemben már nem esik annyira jól a Marvel-fogyasztás, túl sok az a tartalom, amit néznem kéne ahhoz, hogy képben maradjak, és értsem, mondjuk a jövőre esedékes Doctor Strange-filmet. Egyszóval kezd egy kicsit alábbhagyni a lelkesedésem. A legfrissebb Marvel-opus, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája sem hozott különösebben lázba.
A Marvel-moziverzum 25. filmje egy Bruce Lee-ről mintázott ázsiai szuperhős, Sang-csi eredettörténetét meséli el. A címben szereplő Tíz Gyűrű nevű terrorszervezet már a kezdetektől, A vasembertől fogva része a sagának. A Tíz Gyűrű rabolta el Tonyt, majd a Vasember 3-ban annak vezetőjét, a Mandarint személyesítette meg egy imposztor. Ezek alapján egy kung-fus akciófilmre számítottam, ehhez képest kaptam egy durván beszívott fantasy-akció hibridet, családi drámával fűszerezve. Na ja, utóbbiról a Marvel képtelen leszakadni.
Sang-csi (Simu Liu) látszólag csak egy srác San Franciscóban, aki a havernőjével, Katyvel (Awkwafina) egy szállodában dolgozik parkolófiúként. A kocsikon kívül legfeljebb a karaoke bárok hozzák lázba őket. Idilli lébecolásukat azonban felrúgja a valóság: Sang-csi valójában Ven-vunak (Tony Leung), a Tíz Gyűrű fejének otthonról elszökött fia. Ven-vu úgy dönt, hazaviszi a tékozló fiút, akit amúgy kisgyermekkorától harcművésznek nevelt. Sang-csinak nemcsak az apjával kell felvennie a harcot, hanem egy sokkal hatalmasabb és sötétebb erővel is, amit Ven-vu szabadjára akar engedni.
A film annak indul, aminek vártam: harcművészeti csihi-puhinak. A szépen megkoreografált akciójelenetek olyan vuhszia filmeket idéznek meg, mint a Tigris és sárkány vagy a Repülő tőrök klánja. Gondolok itt elsősorban Sang-csi szüleinek első találkozására, amely a film legemlékezetesebb, legesztétikusabb jelenete. Aztán Sang-csi elhagyja Amerikát, és innentől mintha a készítők úgy gondolták volna, hogy „oké, dobáljunk bele a filmbe mindent, ami eszünkbe jut a kínai kultúráról”. Bevonódik a történetbe a kínai mondavilág, a misztikum; kapunk rókatündért, makulátlan erkölcsű, bölcs, öreg harcosokat tradicionális öltözékben; no és persze a sárkányok sem maradhatnak ki. A paletta egyre zsúfoltabb, ahogy haladunk előre, és át is lépünk egy konkrét fantasyvilágba, ami a maga színpompájával, giccses idilljével, magas cukiságfaktorral bíró mitikus állataival elszálltabb, mint Ego bolygója A galaxis őrzői 2-ben. És az nem kis teljesítmény. A filmvégi nagy összecsapás pedig már nyomokban sem emlékeztet arra a „kung-fus” kalandra, aminek ez az egész két órával korábban indult. A Marvel szokásos megalomániájának megfelelően Sang-csinak az egész világunkat fenyegető veszélyt kell elhárítania egy olyan jelenetben, ami inkább valami kaiju filmbe illene. Tehát két óra alatt eljutunk a buszos bunyózástól az óriásszörnyes fantasy hentelésig. Aztakurva!
Sang-csi személyében egy újabb apakomplexusos hőssel gyarapodott a Marvel-moziverzum. Lerágott csont ez, elég, ha a már emlegetett A galaxis őrzői 2-re, vagy a legutóbbi Marvel-opus, a Fekete Özvegy diszfunkcionális kémcsaládjára gondolunk. A téma tehát távolról sem új, ámde örök érvényű, úgyhogy egy rendhagyó köntösben még mindig lehet létjogosultsága. Sajnos azonban ebben a filmben minden és mindenki érdekesebb a címszereplőnél. Sang-csiról a családi viszonyain kívül nem tudunk meg semmit. Sótlan, jellegtelen, kiaknázatlan marad a figurája. Simu Liunak nem sok tere van brillírozni, az alakítása feledhető, és nem is tudja elvinni a hátán ezt a filmet. Így aztán előáll az a Marvelnél amúgy igen ritka helyzet, hogy az antagonista emlékezetesebb, karakteresebb, mint a főhős.
Ez a film valójában Sang-csi apjának, Ven-vunak a története. Többet látunk belőle, mint a fiából, megismerjük a személyiségének alakulását, a románcát, a motivációját, a megváltástörténetét. Simán megnéznék egy előzményfilmet a múltjáról, amelyben véreskezű hadúr, illetve amely jobban kidomborítja, hogy mennyire veszélyes szervezet is a Tíz Gyűrű. (Ez utóbbi ugyanis a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában nem kap kellő hangsúlyt, teljesen agyonnyomja a sárkányos fantasy-orgia.) A hongkongi színészlegenda, Tony Leung tökéletes Ven-vu szerepében: karizmatikus, vonzó, nárcisztikus, megszállott zsarnok, aki azonban teljesen emberi és megérthető. Ennek a filmnek ő a tartóoszlopa. Jó figura még Sang-csi húga, az apjuk által elhanyagolt Hszia-ling (Meng’er Zhang), aki új szintre emeli az „erős női szereplő” fogalmát. Tökösebb és árnyaltabb, mint a bátyja, a háttértörténete is érdekesebb. És nagyon menő. A Sang-csi és Hszia-ling anyját játszó Fala Chennek is erős a jelenléte a vásznon. Gyönyörű, méltóságteljes, és elhisszük neki, hogy egyenrangú ellenfele, majd partnere Ven-vunak.
Michelle Yeoh Sang-csi nagynénjének szerepében az egyik – ha nem az egyetlen? – olyan színész, aki két különböző szerepben is felbukkan a Marvel-moziverzumban. Őt ugyanis láthattuk már A galaxis őrzői 2-ben, mint fosztogatót. Ben Kingsley megismétli a Vasember 3-ban játszott szerepét. Pöttyet túltolják, de a jelenléte indokolt és többnyire tényleg vicces. Awkwafina ellenben konstans irritáló, pláne, hogy a karaktere teljesen felesleges, semmit sem tesz hozzá a történethez. Amit a végső csatában csinál, azt meg bár ne tenné, mert erőteljesen kibassza a biztosítékot. Nekem abszolút nem hiányozna a filmből, vicces mellékkarakternek bőven elég lenne Ben Kingsley figurája. Pozitívum vele kapcsolatban viszont az, hogy nem erőltették a szerelmi szálat Sang-csi és Katy között, tényleg csak barátok. Szerelmi motivációja itt az apának, Ven-vunak van.
A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája az első olyan Marvel-film, amelyet egy ázsiai szuperhősről, ázsiai szereplőgárdával, ázsiai műfajokat megidézve készítettek. Legalább olyan mérföldkőnek tekinthető, mint a Fekete Párduc, amely az első fekete bőrű szuperhős filmje volt. És hogy melyik sikerült jobban? Műfajilag, látványilag a Fekete Párduc koherensebb, ám nekem ott gondom akadt azzal, hogy nagyon próbált üzenetet közvetíteni, csak nem jött össze neki. Valljuk be, hogy egy Marvel-film keretei nem igazán alkalmasak mély és kiélezett társadalmi problémák kellő szintű boncolgatására. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában nem éreztem ezt a fajta erőlködést, nem akar tanmese lenni, fejvakarás nélkül el tudom könyvelni csiricsáré szórakoztatásnak.
Összességében elég durva trip volt ez a film. Hozza a szokásos, bombabiztos Marvel-receptet, identitásválsággal, családi konfliktussal, világmegmentéssel, infantilis humorral, és pluszban nyakon önti a mindenféle hozzávalóból összedobált kínai szósszal. Odabólint Bruce Lee-nek, a vuhszia filmeknek és nyilván az ázsiai-amerikai nézőközönségnek. A faék egyszerűségű sztori sok részlete jól működik, de útközben teljesen elszáll. A finálé komolyanvehetetlen giccstengere túlságosan elüt a film első felében felvázolt családi drámától, sehogy sem állnak össze koherens egésszé. Közepes film, nem ér a legjobb Marvelek nyomába, ám a vuhszia zsánerével mégiscsak tudott valami újat hozni a sagába. És ez egy széria 25. darabjától nem is rossz teljesítmény.
2021. október 08.
Koncertutazó / Concert traveler 