Spoilermentes élménybeszámoló

Megkapja-e végre méltó történetét Natasha Romanoff, a Marvel kanos kamaszfiúkra kalibrált szuperhősnője?

Natasha Romanoff (Scarlett Johansson), a Fekete Özvegy karaktere a Vasember 2-ben debütált a Marvel-moziverzumban, mint „a szexi csaj szűk cicaruhában”. Marveles pályafutásának kilenc éve alatt sajnos ennél többet nemigen hoztak ki a karakteréből, pedig ő az első női Bosszúálló, az alap-hatosfogat tagja. Egyedül az Ultron kora kísérelt meg háttértörténetet és mélységet adni neki, ami azonban a későbbi filmekben nem talált folytatásra. A Tél Katonájában és a Polgárháborúban Natasha jól működött mellékszereplőként, de saját történetet nem kapott. A Marvel-moziverzum csúcsa, a Végtelen háború pedig pont Natashát pazarolta el csúfosan. Mindezek után a karakter kapott ugyan egy szép, drámai búcsút a Végjátékban, de a megfelelő felépítés híján ez nem volt elegendő: Natashával kapcsolatban mindig is hiányérzetem maradt. Önálló filmjét, a Fekete Özvegyet érdekes módon eleve a Végjáték utánra tervezték, majd a pandémia miatt a 2020-as bemutató több, mint egy évet csúszott. Most végre befutott a mozikba, és kiderül, hogy megérte-e a felfokozott várakozást, illetve, hogy sikerült-e méltó történetet kerekíteni ennek az elhanyagolt karakternek.

A Fekete Özvegy azt az epizódot meséli el Natasha életéből, amikor a Polgárháború és a Végtelen háború között szökevényként tengeti életét. Találkozik múltjának régi szereplőivel, Yelenával (Florence Pugh), Alexei-jel (David Harbour) és Melinával (Rachel Weisz), akikkel egyfajta diszfunkcionális családot alkotva felveszi a harcot az agymosott gyilkológép Fekete Özvegyek „teremtőjével”, Dreykov tábornokkal (Ray Winstone). A személyes bosszún kívül a cél a többi Özvegy felszabadítása az elmekontroll alól.

Amióta csak kiderült, hogy a történet a Polgárháború után fog játszódni, ellenérzésem volt a filmmel kapcsolatban. Megér Natashának ez az életszakasza egy önálló filmet? Nem inkább a pálfordulását kéne mozgóképre vinni Clinttel alias Sólyomszemmel (Jeremy Renner), illetve a közös kalandjukat Budapesten? Natashának a korábbi filmekben a Clinttel való kapcsolata, a vele közös története működött a legjobban, úgyhogy logikus lett volna erre építeni az önálló filmjét is. Nem vártam hát túl sokat a Fekete Özvegytől, és ehhez képest abszolút pozitív csalódás lett. A kezdő jelenetek, majd a főcím a Smells Like Teen Spirit Malia J-féle feldolgozására komponálva túlzás nélkül minden idők legjobb Marvel-nyitánya. Azonnal beránt a film világába, felkelti az érdeklődést, és megalapozza a néző kötődését a karakterek iránt. Zseniális!

A borzasztóan erős nyitány után persze azért a Fekete Özvegy nem váltja meg a világot: megbízható, átlagos Marvel-minőséget kapunk. Nem ér fel a legjobbakhoz (A Tél Katonája, Polgárháború, Végtelen háború), de ott van a középmezőnyben. Emlékezetesebb, mint A Hangya-filmek, szerethetőbb, mint a Marvel kapitány, érdekesebb, mint a Pókember-filmek… Mivel egy nagyívű saga 24. darabjáról van szó, nehéz elkerülni az összehasonlítást a korábbi filmekkel. A Fekete Özvegy legnagyobb erénye pedig a mellékkarakterekben rejlik. Natasha toldozott-foldozott kémcsaládja telitalálat. Az „apa”, a Vörös Őr, a Szovjetunió válasza Amerika Kapitányra. A sztereotip tapló izomagy, akinek szíve is van, súlyosbítva minden szovjet sztereotípiával. David Harbournek köszönhetően a figura remekül működik, és javarészt ő szolgáltatja a film humorfaktorát. Néha túltolják, mindenesetre iszonyúan szórakoztató. Az „anya” épp az ellentéte: okos és visszafogott, haloványabb is, de pont így kerül egyensúlyba ez a rendhagyó „család”. Natasha „húga”, Yelena pedig a film legerősebb tartóoszlopa. Kidolgozott hátterű, friss, vagány karakter, Florence Pugh nagyszerű alakításában. Egyenrangú főszereplővé válik, és leleplezi, hogy igazából ez a film nem Natasha történetét akarja elmesélni, hanem azt, ahogy Yelena átveszi tőle a stafétát – mert azt már tudjuk, hogy Yelenával nem most találkoztunk utoljára. Ez viszont azt jelenti, hogy alapkérdésünkre, miszerint megkapja-e végre méltó történetét Natasha, nem tudok nyugodt szívvel igent válaszolni.

A mellékkarakterek leírásából is látszik, hogy ez a történet, naná, hogy a család/választott család témája körül forog, ami végképp nem újdonság a Marvel háza táján. A film szívét-lelkét mindvégig biztosítják a rendhagyó ügynökcsalád tagjainak interakciói, a négy színész felszabadult játéka. A sztori egyszerű, különösebb gond nincs vele, csak a Marvelitisz szokásos tüneteit mutatja: egy személyes töltetű bosszúhadjárat illetve felszabadító küldetés a film végére az egész világ sorsát befolyásoló, megalomán akciópornóvá fajul. Antagonistánk, Dreykov sem lesz több feledhető Marvel-tucatgonosznál. Jobbkeze, a Kiképző figurája elsőre izgalmas ellenfélnek tűnik: bárki harci stílusát utánozni tudja, mozdulataiban ráismerünk Amerika Kapitányra, Sólyomszemre, Fekete Párducra… és kb. ennyi. Karaktere teljesen elsikkad, jellegtelen, kihagyott ziccer marad.

A közelmúlt filmes bulvártémája volt, hogy mennyire ciki ma már Natasha szexista ábrázolása a Vasember 2-ben. Elmondhatjuk, hogy azóta lezajlott ezen a téren egy paradigmaváltás. Már nem 2010-et írunk, és a Fekete Özvegyet egy női rendező, Cate Shortland készítette, úgyhogy tessék, minden adott volt, hogy ebben a filmben Natasha megjelenítése kevésbé legyen szexista. Erre nem ugyanúgy megkapjuk a szokásos nagytotálokat Scarlett Johansson seggéről, mint az összes eddigi Marvel-filmjében? Hollywood még mindig baromi álszent. Két dolgot azonban meg kell jegyeznünk ezzel kapcsolatban. Az első, hogy új hősnőnk, Yelena egy új korszak hírnöke is egyben, az ő számára ez a fajta szexizmus már csak egy rossz vicc, és csúfot is űz belőle. A második pedig az, hogy ez a jelenség eddig sem kizárólagosan a női szereplőt érintette. A két Chris, Evans meg Hemsworth legalább annyira túl volt szexualizálva a Marvel-filmekben, de felhozhatjuk példának akár Aaron Taylor-Johnson teljesen indokolatlan kockahas-villantását is az Ultron korából. Lehet, hogy a Marvel karakterábrázolása szexista, de legalább konzekvensen, nemtől függetlenül szexista.  Az igazi probléma az, hogy míg Amerika Kapitánynak és Thornak sikerült épkézláb karakterutat írni, addig Natashának nem.

Pirospont jár viszont azért, hogy bár csak utalások szintjén, de végre kiderül, mit csinált Clint és Natasha Budapesten. A Clintre való utalások nagyon kellettek, őt ebből egyszerűen nem lehetett kihagyni. Budapest vendégszereplését is jó nézni, a film egy része itt játszódik, fővárosunk végre saját magát „alakíthatja”, nem Moszkvát vagy Kelet-Berlint. És kinek ne dobbanna meg a szíve, mikor Scarlett Johansson a vásznon az egész világnak elmagyarázza, hogy nem, nem „Budapeszt”, hanem „Budapest”? Ezen kívül nagyon ülnek az önironikus poénok. A Marvel mindig is tudott nevetni magán, és ebben a filmben ez kiemelkedően szimpatikusra és viccesre sikeredett. Szintén szimpatikus a nagyon jó értelemben vett girlpower. Értem ezalatt, hogy nem erőltetett, nem tolakodó, hanem szerves részét képezi a történetnek, és logikusan következik a korábbiakból. Natasha kemény, rátermett, a saját lábán megálló hősnő, akinek segítettek, hogy ott tudja hagyni a korábbi életét. Most rajta a sor, hogy segítsen Yelenának és a többi Özvegynek. Az érzelmi kötődései, múltbéli traumái és bűntudata pedig közelebb hozzák a nézőhöz. Jaj, de nagyon kellett volna ez a film még a Végtelen háború előtt!

A Fekete Özvegy mindvégig szórakoztató, vicces popcornmozi, a Marvel megszokott erényeivel és hibáival. A nyitánya pedig tényleg aranyat ér. Kár azonban tagadni, hogy 4-5 évet késett. Jobban mondva: a tény, hogy tudatosan a Végjáték után, a negyedik fázis nyitó darabjának szánták, elárulja, hogy ez a film inkább Yelena eredettörténete, mintsem Natasha életének nagy kalandja. A stáblista utáni jelenet miatt az egyik szemem sír, a másik nevet, de azt nem bánom, hogy Yelena még vissza fog térni. Az első három fázis Natashával kapcsolatos kihagyott ziccereit viszont csak részben tudja pótolni a Fekete Özvegy. Isten veled, Nat, jó volt újra látni!

2021. július 11.