Akad még pár rendező Hollywoodban, akinek a munkáján azonnal felismerhető a keze nyoma, mert amit letesz az asztalra, az atombiztosan különleges és sajátságos. Akkor is, ha amúgy az az adott munka rosszul sikerül. M. Night Shyamalan pontosan ilyen figura. Dölyfös, kompromisszumoktól mentes kreativitása, megszállottsága olykor igazi mozgóképes katasztrófákat eredményez, de rendíthetetlenül alkot tovább. Egyedi stílusa, színes fantáziája és remek alapötletei miatt érdemes rá odafigyelni, és igazából nem tud annyira pocsék filmet csinálni, hogy ne legyek kíváncsi a következőre.
Shyamalan még harmincéves sem volt, amikor mennybe ment a Hatodik érzék című misztikus thrillerrel. 1999-et írtunk, a film őrületes kritikai és közönségsiker lett, kultstátusza azóta is megingathatatlan. Hat Oscarra jelölték, és mindenki megtanulta a direktor nevét. No meg azt, hogy ő a csávó, akinek a „filmje végén van egy nagy csavar”. A csoda receptjét még kétszer tudta óriási sikerrel megismételni (A sebezhetetlen, Jelek), de ez a diadalmenet nem tarthatott örökké. A falunál kezdett rezegni a léc, aztán jöttek az orbitális, kínos bukások (Lány a vízben, Az esemény, Az utolsó léghajlító, A Föld után), és úgy tűnt, hogy a rendezőnek befellegzett. Hollywood kapuja bezárult előtte, Shyamalan azonban visszamászott az ablakon: a saját házára vett fel hitelt, hogy leforgathassa belőle 2015-ös filmjét, A látogatást. Ezt nevezem elkötelezettségnek! A renoméja addigra annyira a béka segge alá süllyedt, hogy bemutatni is alig akarták legújabb agymenését, de a Universal Pictures végül nagy nehezen bevállalta. Nem kellett megbánnia: az 5 millió dolláros büdzséből készült, komikus elemeket sem nélkülöző horrorfilm közel 100 millió dollárt termelt, és még a kritikusok se döngölték földbe. Ezzel M. Night Shyamalan visszakerült a térképre, és trilógiává bővíthette egyik legjobb filmjét, A sebezhetetlent a remek Széttörve, és a kevésbé remek Üveg című filmekkel. Ilyen előzmények ismeretében sosem tudhatjuk, hogy a megszállott direktor milyen minőségű produkcióval fog előrukkolni legközelebb – abban azonban biztosak lehetünk, hogy maximálisan „shyamalanos” lesz.
Nincs ez másképp a mester új, Idő című opusával sem. Már a plakát és a trailer is nagyon felcsigázott, bár azt meg kell jegyezni, hogy a trailer elég félrevezető, sokkal horrorisztikusabb filmet ígér, mint amennyire az Idő valójában az. A történet szerint az egymástól elidegenedett házaspár, Guy (Gael García Bernal) és Prisca (Vicky Krieps) még utoljára elviszik közösen nyaralni a gyerekeiket, Maddoxot és Trentet, mielőtt elválnának. A földi paradicsomnak tűnő tengerparti szálloda vezetője kihagyhatatlan ajánlattal kedveskedik nekik és néhány másik vendégnek: beengedi őket egy teljesen elszeparált, gyönyörű partszakaszra. A festői környezetben azonban hamarosan elszabadul a pokol. Hőseink nyugalmát először egy holttest zavarja meg, majd rádöbbennek, hogy a part borzalmas hatással van rájuk. A gyerekek látványos növekedésnek indulnak, a felnőttek pedig öregedni kezdenek. A parton eltöltött minden félóra kb. egy évnek felel meg. Az öregedés ilyetén üteméből pedig az következik, hogy másnapra mind halottak lesznek…
M. Night Shyamalan ezúttal nem saját alapötletből dolgozott. Filmjéhez Pierre-Oscar Lévy és Frederick Peeters Sandcastle című képregényét vette alapul, azonban továbbgondolta azt, adott hozzá egy kerettörténetet, ami megmagyarázza az események nagyrészét. Magát az alapsztorit pedig a maga markáns stílusában vitte vászonra. Az Időben a Shymalan-filmek minden megszokott összetevője megvan: természetfölötti jelenség; baljós atmoszféra; diszfunkcionális család; gyerekszereplők; életidegen, suta párbeszédek és karakterek… No meg valamilyen társadalmi/pszichológiai kérdésfelvetés – esetünkben az elmúlással való szembesülés és megküzdés.
A horror, a természetfölötti thriller műfaja lehetővé teszi, hogy biztonságos keretek közt nézhessünk szembe a mulandósággal, a halállal, a legbelsőbb, ösztönös félelmeinkkel. A tavalyi év is szolgált egy ilyen témájú, emlékezetes horrorfilmmel (Relikvia), de eszünkbe juthat A légy című klasszikus is. Az Idő nem ér fel hozzájuk, ezt le kell szögeznünk. A karakterek viselkedése sokszor életszerűtlen, interakcióik nem tudnak igazi mélységeket megmutatni, a párbeszédek szinte már szürreálisak, a testhorror inkább groteszk, mint ijesztő, de mégis… Shyamalan valami olyat kapirgál, amitől így is a hideg futkos a hátunkon. A filmbéli partszakaszról kijutni lehetetlen, aki megpróbálja, falakba ütközik, vagy belehal, az elmúlás elkerülhetetlen voltának metaforájaként. Egyetlen napba sűrűsödik az élet, és a pánik, a kétségbeesés, a menekülési kísérletek mind zsákutcának bizonyulnak. Guy és Prisca sorsának beteljesedése a film leglíraibb jelenete, s legértékesebb gondolatának hordozója is egyben. A halállal való megbékéléshez a szeretteinkkel való megbékélés, az egymáshoz való fordulás kell, mert a halálnál csak egy rosszabb van: a magányos, kétségbeesett halál.
Shyamalan filmjei annál rosszabbak, minél önteltebbek, minél többnek képzelik magukat, mint amik. Ezért esett pofára legutóbb az Üveg, és ezért volt szimpatikus A látogatás visszafogottsága. Az Idő lehetett volna egy teljesen elvont, létfilozófiai allegória, de abba – ilyen suta dialógusokkal és karakterekkel – garantáltan beletörött volna a rendező bicskája. Így viszont megmaradt az alapötlet misztikuma, annak minden zsigeri félelemkeltésével, csak adódott hozzá egy plusz történetszál, ami szerintem teljesen rendben van és működőképes. A filmvégi csavar nem tolakodó, nem erőltetett, még aktuálisnak is mondható.
A színészeknek nem terem sok babér, kiemelkedő alakításokat nemigen láthatunk, a legemlékezetesebb talán Rufus Sewell a mentálisan zavart orvos szerepében. A rémisztő gyorsasággal felnövő gyerekeket több színész játssza, szerintem ők nagyon jól lettek kiválogatva, különösen a tinédzser életszakaszukra castingolt Alex Wolff (Örökség) és Thomasin McKenzie (Jojo nyuszi). Abszolút hihető a hasonlóság a gyerekek és idősebb variációik között.
Az Idő olyan film, amelyben nagyjából egálban vannak a jó ötletek és a megvalósításbeli hibák. Teljesen egyéni ízlés kérdése, hogy kinek melyik irányba billen el a mérleg. Engem megfogott a témájával, és képes volt mondani róla valami értékeset úgy, hogy még hetekkel a megnézése után is a fejemben járjon. Nálam ez elég ahhoz, hogy a filmet összességében pozitívan értékeljem. A magam részéről továbbra is Hollywood egyik legérdekesebb figurájának tartom M. Night Shyamalant, és várom a következő dobását.
2021. augusztus 18.
Koncertutazó / Concert traveler 