Spoileres kibeszélő
„Nem volt ez rossz, csak hát jó se” – összegeztük egyik barátommal az Örökkévalókat, vagyis a Marvel-moziverzum 26. filmjét. Szó sincs arról, hogy ez lenne a legrosszabb Marvel-film, ahogy azt rögtön rásütötték, de nem is ugrott az élvonalba. Ami biztos, hogy roppant ambiciózus vállalkozás, a szokásos, jól bejáratott sablon helyett valami újjal próbálkozik, több ötlet és mitológia van benne, mint 10 másik Marvel-filmben együttvéve, és a végtelenbe tágítja a Marvel-univerzum eddig se szűk határait. Már a rendező nevére pillantva láthatjuk, hogy ezzel a projekttel tényleg valami eddig nem látottat akartak letenni az asztalra. Az Örökkévalók direktora ugyanis nem más, mint A nomádok földjéért Oscart nyert Chloé Zhao, a kis léptékű, csendes, karakterközpontú drámák mestere. Mi a fenét keres egy ilyen profilú rendező a Marvelnél, ahol minden nagy léptékű, hangos és akcióközpontú? Ez a kérdés szerintem már önmagában olyan érdekes, hogy megéri megnézni a filmet, hátha választ kapunk rá.
Az átlag Marvel-film úgy néz ki, hogy ott a főhős, akinek valami baja van az apjával, aztán valamilyen erő vagy képesség birtokosa lesz, megtanulja, hogy a nagy erővel nagy felelősség jár, és végül legyőz egy olyan gonosztevőt, aki pont olyan attribútumokkal bír, mint ő maga, csak gonosz. Az Örökkévalók ezt a formulát teljesen elhagyja, kapunk nem egy, hanem mindjárt tíz hőst (jó, közülük kettő lesz igazi főszereplő), akiknek egész más jellegű, és jóval kozmikusabb méretű problémával kell szembe nézniük.
Az örökkévalók, vagyis Aiak (Salma Hayek), Szirszé (Gemma Chan), Ikarisz (Richard Madden), Szipor (Lia McHugh), Théné (Angelina Jolie), Gilgames (Ma Dongszok), Phaisztosz (Brian Tyree Henry), Makar (Lauren Ridloff), Druig (Barry Keoghan) és Kingo (Kumail Nanjiani) az Égiek, a gigászi, kozmikus isten-lények teremtményei. Alkotójuk, Arishem, az Égi azért küldte őket a Földre többezer évvel ezelőtt, hogy az emberi fajt védelmezzék a deviánsok nevű démondrótkutyaizéktől, akik amúgy szintén az Égiek teremtményei. Az örökkévalók sosem öregszenek, bár megölni meg lehet őket, és végiggaloppozzák az emberi történelmet. Heeeeere we are, born to be kings, we’re the princes of the universe. Eddig világos? És még csak az első öt percnél járunk. Értő olvasóim szerintem már sejtik, min siklik ki ez a film, de erről majd egy kicsit később.
Szóval miután az örökkévalók legyőzik a deviánsokat, a csapatuk szétesik, ki-ki másképp boldogul napjainkban a Földön az emberek közt. Van, aki filmsztárként tengeti napjait, van, aki családot alapított, van, aki elvonult a világ elől. Szirszé Londonban tanít és Havas Jon a pasija, ám felbukkan az expasija, Ikarisz (aki meg ugye Robb Stark, LOL), azzal a hírrel, hogy több évszázad nyugi után a deviánsok visszatértek. Össze kell hát rántaniuk a régi csapatot, és felvenni a harcot a drótkutyák ellen. Közben flashbackeket látunk a történelmi korokból az örökkévalók ténykedéséről; a jelenben a csapat nem nagyon akar újra összekovácsolódni; Arishem súlyos titkokat árul el Szirszének és Havas Jon még mindig nem tud semmit…
Így első blikkre is látszik, hogy ez totál nem egyetlen filmre való alapanyag. Hiába a két és fél órás játékidő, messze nem elég ennyi karakter és ekkora mitológia felépítésére. Pedig megérte volna, mert tele van iszonyú érdekes és a Marvelhez képest újszerű témákkal és morális dilemmákkal. Persze ami a Marvel háza táján új, azt már láthattuk máshol, csak jobb kivitelezésben, de ne legyünk nagyon szigorúak. Nézzük, milyen fő témák mentén bomlik ki a cselekmény!
Az örökkévalók nemcsak védelmezik az emberiséget, hanem tanítják is, de csak vigyázva. Irányt mutatnak, de hagynak nekik elég időt, hogy önmaguktól lépjenek a fejlődés útjára. Nehéz azonban meghúzni a határt, hogy meddig lehet beavatkozni egy civilizáció fejlődésébe, s az örökkévalók közt is konfliktusokat okoz ez a kérdés. Van, aki úgy véli, hagyni kell az emberiséget haladni a maga útján még akkor is, ha a vesztébe rohan; de van, aki jogosnak érzi közbeavatkozni, akár egy embercsoport szabad akaratának elvétele árán is. És van, aki annyira kiábrándul az emberekből, látván, hogy a technika vívmányait micsoda pusztításra használják, hogy inkább hátat fordít nekik. Ez a szála a filmnek kicsit olyan, mintha az Ősi idegeneket keresztezték volna a Hegylakó sorozattal. Mindenhol ott voltunk, mindenhez közünk volt, valójában mi szerepelünk az emberek mítoszaiban, stb. Ikarisz és Gilgames neve nem véletlenül cseng ismerősen, Théné volt Pallasz Athéné, Phaisztosz pedig Héphaisztosz.
Az öröklét borzasztó, kozmikus magányáról is szólni akar a film, elsősorban a gyerektestű Szipor alakján keresztül: őt így alkották meg, arra kárhoztatva, hogy soha ne élhessen felnőtt életet, és a szerelme Ikarisz iránt sose találjon viszonzásra. Az efölötti fájdalom és az irigység Szirszé irányába komoly motivációja a karakternek, de épphogy csak a felszínt kapargatjuk, ez a dráma nem kap kellő súlyt. A többi karakter esetében pedig nem is kerül elő az a probléma, hogy ők évezredekig élnek, miközben mindenki meghal körülöttük. Ha ezt a témát szeretnénk jól körüljárni, akkor vegyük elő inkább a már emlegetett Hegylakó sorozatot, vagy az Interjú a vámpírralt.
Mindezeken túl az örökkévalók súlyos egzisztenciális válsággal is kénytelenek szembe nézni. Arishem ugyanis elmondja Szirszének, amit első vezetőjük, Aiak régóta tudott: az örökkévalók küldetése valójában nem az, hogy az emberi fajt felvirágoztassák. Ez csak egy eszköz a valódi cél érdekében. Az Égiek úgy jönnek létre, hogy a már létező Égiek elvetik a születendő Égi magját egy-egy bolygó középpontjába, ahol az majd kifejlődik. A fejlődéshez értelmes életformák jelenlétére van szükség. A Föld tehát csupán egy keltető, az emberiség rajta pedig semmi más, mint üzemanyag, táplálék a leendő Éginek, Tiamutnak, aki évezredes szunnyadás után hamarosan megszületik. Ami a bolygó és a teljes emberiség pusztulásával jár. Szirszé azonban azzal is szembesül, hogy nemcsak a küldetésük céljáról hazudtak nekik, hanem a saját eredetükről is. Nem egy távoli bolygó szülöttei, akiket ideküldtek a Földre, hanem futószalagon gyártott mesterséges lények, akik ki tudja, hány Égi születésében részt vettek már, ám memóriájukat minden egyes alkalommal törlik, így mindig azt hiszik, az adott küldetésük az első. Az örökkévalóknak tehát rá kell döbbenniük, hogy nem valódi hősök ők, pusztán marionettbábuk egy kozmikus bábjátékos kezében. Azért ez a sztori keményen odabasz!
A fentiek fényében teljesen átértékelődik, amit hőseink a teremtők és teremtettek viszonyáról gondolnak. Aiak az örökkévalók vezetőjeként tudta az igazságot, de egészen addig nem kérdőjelezte meg az Égiek parancsát, amíg a Földre nem kerültek, és az emberiség egy bátor kis csoportja – a Bosszúállók – legyőzte Thanost és visszafordította a csettintést. (Milyen szép összekötés ez az eddigi filmekkel!) Ez volt az, ami kétséget ültetett belé, hogy helyes-e beáldozni a Földet egyetlen új Égi kedvéért. Ez a kétely ad szabad akaratot Aiaknak, majd utódjának, Szirszének: többé nem fogadják el a felsőbb parancsot. A többi örökkévalónak szintén állást kell foglalnia ebben a kérdésben, mert Tiamut születését csak együttes erővel tudják megakadályozni.
Az Égiek emberi ésszel felfoghatatlan távlatokban gondolkodnak. Tiamut születésével ugyan elpusztul a Föld, ám az új Égi ezer meg ezer új világot fog teremteni. A világmindenség örök, ciklikus körforgásának perspektívájából az emberi faj fennmaradása kb. annyira érdekes, mint a szúnyog, amit lecsapunk egy nyári éjszakán. Van-e joga ekkora horderejű kérdésben dönteni az új öntudatra ébredt örökkévalóknak? Felülírhatja-e a kozmikus távlatokból nézve jelentéktelen emberi faj túlélése az univerzum íratlan rendjét? Sokkal kisebb léptékben, de maga a dilemma már előfordult a Marvel-moziverzumban. Emlékezzünk Amerika Kapitány tételmondatára: „Nem seftelünk életekkel”. Ahogy Steve Rogers is a „jelentéktelen” életek mellett döntött, úgy Aiak és Szirszé is az embereket választja. Nem úgy Ikarisz, aki továbbra is Arishemet követi, és szembefordul a társaival.
A teremtők és teremtettek viszonyát tekintve különösen érdekes a deviánsok szemszöge. Ők ugyanúgy az Égiek teremtményei, mint az örökkévalók, és azért hozták őket létre, hogy a keltetőnek kinézett bolygókról eltakarítsák az értelemmel nem bíró élőlényeket (a Földön a dinoszauruszokat!), hogy fejlődésnek indulhasson az értelmes élet. Ők pedig csak teszik, amit a természetük diktál, az örökkévalók viszont lemészárolják őket, amint értelmes lényekre is támadnak. Van-e joga egy teremtőnek ilyen szörnyű, értelmetlen sorsra kárhoztatni a teremtményeit? A filmben a deviánsok vezetője gyors evolúciós fejlődésen megy át, értelmes lénnyé válik, és megérti, hogy mit tettek vele az Égiek, ám ez a szál talán fél percet se tesz ki a játékidőből. Théné legyőzi őt, de addigra a kérdés, hogy ki itt a gonosz tulajdonképpen, már olyannyira árnyalódik, hogy nem is tudunk rá választ adni. Arishem? Pusztulásra ítéli a saját teremtményeit, de az univerzum magasabb törvényei érdekében cselekszik. A deviánsok? Ők csak eszközök, az évezredek során nem volt tudatuk, se akaratuk. Az örökkévalók? Világok pusztításában vettek részt, kiirtották a deviánsokat, ám mindennek nem voltak a tudatában. Rá kell döbbennünk, hogy baszki, itt egy Marvel-film, aminek mutatóba sincs főgonosza! Ha ez nem újítás, akkor semmi sem.
Van itt tehát minden, mint a búcsúban: civilizációk fejlődésébe való beavatkozás, kozmikus magány, egzisztenciális válság, szabad akarat. Az Örökkévalók egy fantasztikusan érdekes témákat érintő, jobb sorsra érdemes film. Az vele a baj, hogy túl sokat markol. Rémisztő ostobaság egyetlen filmbe belepasszírozni többezer év intergalaktikus eredettörténetét, létfilozófiát, morális dilemmákat, tíz vadiúj főszereplőt, az egymáshoz fűződő viszonyukat, konfliktusaikat és CGI szörnyeket… Az lett volna a csoda, ha ez működött volna két és fél órában elmesélve. Ehhez egy sorozat kellene, ahol szépen, fokozatosan megismerünk mindent és mindenkit, vagy ha nem sorozat, akkor erre a sztorira kellett volna felhúzni a teljes negyedik fázist, több filmmel. Így azonban sajnos egyik téma sem kap kellő hangsúlyt, a konfliktusok felszínesek maradnak és ezen a flashbackek sem segítenek, a nézőnek pedig nincs ideje megkedvelni a szereplőket. Minden szimpatikus törekvése ellenére az Örökkévalók nem több egy felületes ecsetvonásnál egy óriási, fehéren ásító vásznon.
Nem segít az sem, hogy sajnos pont a két legsemmilyenebb karaktert helyezték a középpontba, pedig a csipet csapatból kb. mindenki érdekesebb náluk. Ikariszról, a faarcú, Tesco-gazdaságos Supermanről, és a menthetetlenül halovány és unalmas Szirszéről beszélek. Szerelmi száluk teljesen átélhetetlen, kidolgozatlan, szépek és bámulják egymást, oké, lapozzunk. Ja, bocs: szexelnek is, ami egy Marvel-filmben valóban forradalminak számít, de még ez is olyan steril és unalmas, hogy egy ásításnál többet nem vált ki a nézőből. (Bezzeg, amikor a MacLeodok romantikáztak a Who Wants to Live Foreverre meg a Dust In the Windre, akkor szem nem maradt szárazon! Hiába, régenmindenjobbvót!) Ezután persze az is teljesen súlytalan, amikor szembekerülnek egymással.
A többieket egy-egy szuperképesség, illetve jobb híján az emberekhez való viszonyuk jellemzi. Egyikük se kap túl nagy teret vagy mélységet, felskiccelt vázlatok csupán ebben a kozmikus őrületben, pedig lenne bennük kraft. Ott van például Makar, a siketnéma örökkévaló, neki valami leírhatatlanul bájos kisugárzása van és nagyon menő a szuperképessége is. A párosa Druiggal pedig egy sokkal érdekesebb románcot ígér, mint Ikarisz és Szirszé lagymatag dürrögése. Druig képessége is megér egy misét: ő az, aki generációkon keresztül élt egy faluban, irányítva a falusiak elméjét. Ez önmagában megérne egy külön filmet, hasonló morális problémákat vet fel, mint a WandaVízió. Aztán ott van a milliónyi év előtörő emlékeitől megtébolyodó Théné, és az őt egy életen át védelmező Gilgames kapcsolata. Phaisztosz, a feltaláló, aki az emberek tetteitől elborzadva hátat fordít nekik, és csak a családjának kíván élni, de rá kell jönnie, hogy az emberiség jövője jelenti a család jövőjét is. És Kingo, aki bollywoodi sztárként él, s a végső összecsapás előtt úgy dönt: ő nem választ oldalt, nem akar ebben részt venni, inkább hazamegy. És nem, nem jön vissza a megfelelő pillanatban, ahogy azt a sablon előírná. (Mi ez, ha nem újítás?) Áh, akárhogy nézem, mindenki érdekesebb, mint az a két szerencsétlen!
A filmnek egy Marvel-produkcióhoz képest alacsonyra tekerték a humorfaktorát. Persze megvan a szokásos comic relief karakter (Kingo komornyikja), és maga Kingo is lehetett volna kicsit kevésbé kretén, de ebben a filmben nem röpködnek félpercenként a vicces egysorosok, és a karaktereket se az jellemzi, hogy mindenki húdelaza. Ez pont jó így, ennek a filmnek a komolyabb, fennköltebb hangvételéhez nem illett volna az állandó poénkodás.
Az Örökkévalók már a film készültének bejelentésekor zászlajára tűzte a diverzitást. A tíz örökkévaló ennél diverzebb már nem is lehetne: van köztük fehér, fekete, ázsiai, latin, indiai, de siketnéma és meleg karakter is, amivel történelmet írtak a szuperhősfilmek terén. Az Örökkévalók pedig pontosan az a történet, ahol teljesen logikus ez a sokféleség. Az örökkévalók bejárják a bolygó minden kontinensét, mindenféle rasszú emberrel érintkeznek, amikor tanítják őket, nem beszélve az általuk látogatott többi bolygóról az évmilliók során. Logikus, hogy ők maguk is legyenek sokfélék, hogy a meglátogatott népek találjanak köztük olyat, aki hozzájuk hasonló. Legalábbis szerintem így áll össze ez az egész, bár jó lett volna, ha ezt ki is mondják a filmben. Érdekes még a meleg szál, ami pláne nagy port kavart fel, bizonyos országokban be is tiltották a filmet emiatt. Tulajdonképpen szálnak sem nevezhető, mindössze arról van szó, hogy Phaisztosznak férje van, és váltanak egy búcsúcsókot. Ezt szerintem totál jól kezelte a film, Phaisztoszt az jellemzi, hogy családos ember. A családjáért, gyerekéért cselekszik, teljesen mindegy, hogy férje vagy felesége van. Nem ügy. És pont ez lenne a reprezentálás lényege: hogy ne legyen „ügy” az, hogy neki férje van, legyen épp olyan egyszerű, hétköznapi tény, mintha felesége lenne. Ennyi az egész.
Színészi játék terén nem kiemelkedő a film. A két főszereplő, Gemma Chan és Richard Madden pont olyan jellegtelenek, mint a karaktereik. Érdekesség, hogy Gemma Chant láthattuk már Marvel-filmben: ő volt Minn-Erva, az egyik kree harcos a Marvel kapitányban. A fáma szerint Kevin Feige azért választotta őt újra, hogy „kiaknázhassa a tehetségét”. Hááát… úgy tűnik, Feige se tévedhetetlen. A legnagyobb sztár a filmben a fénykorán rég túllévő Angelina Jolie (Théné), akihez amúgy nagyon illett a megőrülés és a harcos amazon szerep is. Mondanám, hogy szimpatikus, hogy nem tolták előtérbe a karakterét pusztán amiatt, mert nagy név játssza, de mivel a központi karakterek annyira érdektelenek, hogy sokkal szívesebben nézném Thénét és Gilgamest, így ezt inkább hagyjuk. A másik sztár, Salma Hayek (Aiak) totál semmilyen, már persze attól eltekintve, hogy az a nő még mindig elképesztően jól néz ki. A bölcs vezetőt viszont nem igazán sikerül átadnia.
A legnagyobb sokk kétségtelenül a film végén ért. Az első stáblistás jelenetben Théné, Makar és Druig útnak indulnak az űrbe, és összefutnak a díszfasz Erosszal (Harry Styles – komolyan?!), Thanos testvérével. Ez a szegmens annyira kínos, hogy konkrétan lekapartam tőle az arcomat. Aztán a második stáblistás jelenetben Havas Jon is hős lesz, hát nem tudom… Ha ők lesznek a jövő szuperhős csávói, akkor már megyek is a sarokba Chris Evans után zokogni.
A kérdésre, hogy mi a fenéért kellett ehhez egy Chloé Zhao, végülis nem kaptam választ. Oké, van a filmben pár szép, eredeti helyszínen forgatott jelenet, de ennyi. Csak ismételni tudom magamat: ha ezt a sztorit nem egy filmben zavarják le, hanem egy sorozatban vagy több filmben, akkor bármi lehetett volna belőle, mert iszonyatos potenciállal rendelkezik. Túlnőhette volna a Végtelen sagát.
Az Örökkévalók az a film, amire visszatekintve egyre több erényét fedezem fel, egyre több gondolatot ébreszt, és emiatt egyre mérgesebb vagyok, hogy eltékozolták. Az újító szándéka és a gondolatisága megsüvegelendő, de a film sajnos nem tud felérni a saját maga által felállított mércéhez. Nagy kár érte.
2021. november
Koncertutazó / Concert traveler 