Nicolas Cage nem tért vissza, mert soha nem is tűnt el – hangzik el többször is a roppant szerényen A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya címre keresztelt, önironikus mókában. Nagy igazság, mert Cage valóban csak Hollywood A-listájáról tűnt el úgy a kétezres évek közepén, és süllyedt le az egyenesen DVD-re gyártott ZS-kategóriás filmek mocsarába. Ott azonban fáradhatatlanul ontotta magából az őrültebbnél őrültebb alakításokat, új kultuszt teremtve maga körül. Most tárgyalt filmünk épp annyira táplálkozik ebből az internetes mémek fémjelezte kultuszból, mint Cage hajdani, valódi dicsőségéből.

Nicolas Cage a megbicsaklott karrierjével együtt is egy igazi ikon. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a legmenőbb húzónevek közé tartozott, és olyan erős filmográfiát tudhatott magáénak, mint nagyon kevesen. Veszett a világ, Las Vegas, végállomás, A szikla, Fegyencjárat, Ál/Arc, Adaptáció, A fegyvernepper – és most csak a legjavát soroltam, amelyek most, húsz-harminc évvel később is megkerülhetetlenek a maguk műfaján belül. De ebből az időszakból a kevésbé ismert filmjeit is bátran újra lehet nézni. Egy Oscar-díj és egy jelölés után ez a diadalmenet aztán a fentebb említett zs-kategóriás mocsárba vezetett. A látványos lecsúszáshoz adjuk hozzá, hogy Cage az egyik legöntörvényűbb, legőrültebb figura Hollywoodban, és fűszerezzük meg a számtalan túltolt alakításával. Senki sem tud úgy bekattanni a vásznon, mint ő (ezt hívják hű rajongói „Cage-rage”-nek). Az így kapott kultikus elegy veszettül szórakoztató, de azért az egyszeri rajongó mégiscsak szeretné Cage-et ismét egy nagyobb költségvetésű, értelmes alkotásban viszontlátni. Az utóbbi évtizedben akadt pár kritikai sikere, ám ezek nagyon rétegfilmek (Joe, Mandy, Color Out of Space, Disznó). Milyen szép volna, ha épp az önironikus A gigantikus tehetség… segítené vissza megérdemelt helyére az A-listás sztárok közé!

Filmünkben Nicolas Cage nem mást, mint a valaha szebb napokat látott filmsztárt, Nicolas Cage-et játssza, aki egy filmszereptől elesve haknizni kényszerül. Milliárdos rajongója, Javi (Pedro Pascal) mesés összeget fizet neki, ha meglátogatja a születésnapján. Cage kelletlenül elvállalja, ám legnagyobb meglepetésére Javival hamar megtalálja a közös hangot. Az újdonsült haverok már egy közös film készítésében gondolkodnak, amikor Cage-dzsel felveszi a kapcsolatot az FBI. Szerintük ugyanis Javi egy veszedelmes bűnöző, és a lekapcsolásához Nick Cage segítségét kérik. De elég lesz-e ehhez a gigantikus színészi tehetség és a sámánisztikus ösztön?

Bevallom, valami teljesen elborult faszságra számítottam, és ahhoz képest A gigantikus tehetség… nem is lett elvont. Sokkal fogyaszthatóbb, mint vártam, sőt, annak ellenére, hogy minden percében Nicolas Cage-ről szól, azok számára is simán élvezhető, akik csak egy vicces, limonádé akcióra vágynak, és nem ismerik betéve Cage munkásságát. A rajongók viszont végig vigyorogni fognak, mint a tejbetök, mert hemzseg az utalásoktól Cage régebbi filmjeire. Megidéződnek konkrét jelenetek, aranyköpések, előkerülnek legendás kellékek. Maga Cage pedig annyira lazán és természetesen szörfözik az imádat és nosztalgia hullámain, hogy simán elhisszük neki: még mindig ő a legmenőbb csávó egész Hollywoodban. Még szimpatikusabbá teszi, hogy simán oltogatja saját magát, és az egész filmből árad a filmkészítés, a filmművészet iránti szeretete.

A vásznon látott Nicolas Cage persze csak egy Nicolas Cage-variáns. A megkülönböztetést szolgálja, hogy a filmben „Nick” a neve, míg a valóságban „Nic”; ezenkívül a történetben szereplő családja is fiktív. A gigantikus tehetség… ennek ellenére egyértelmű önéletrajzi elemeket tartalmaz, rendkívül  önironikus és önreflexív. Bátran röhög Cage túltolt manírjain, őszintén beszél arról, hogy talán leáldozott a csillaga, mert minden szart elvállal, és hogy ezzel saját magával is konfliktusba kerül. Ugyanakkor agyontömjénezi, hogy mekkora tehetség, mekkora legenda. A film legnagyobb teljesítménye, hogy egyensúlyban képes tartani az öntömjénezést és az öniróniát. Röhögsz Cage-en, de közben imádod, és nem válik bohóccá, hanem pont ellenkezőleg: csak még menőbb lesz attól, hogy mer röhögni saját magán.

Azt hihetnénk, hogy ez a film egy egyszemélyes show, Cage ámokfutása – de nem! A gigantikus tehetség… egy vérbeli buddy movie, vagyis haverfilm. Pedro Pascal ugyanolyan fontos pillére, mint maga Nicolas Cage. Javi, a jámbor filmmániás szerepében telitalálat, tökéletes komplementere Cage-nek. A párosuk remekül működik együtt, bármikor megnézném velük a folytatást.

A film első fele hagy nagyobb teret az abszurdabb, őrültebb ötleteknek. Ilyen például Nick Cage fiatal filmsztár énje, Nicky, aki olykor megjelenik és leüvölti alteregója fejét, megadván mindennapi Cage-rage-ünket. A történetből ki lehetett volna hozni egy teljesen elborult, abszurd dramedyt két filmőrült barátságáról, de a második félidőre világossá válik, hogy ennél sokkal közönségbarátabb és fogyaszthatóbb eredményre törekedtek az alkotók. A gigantikus tehetség… végeredményben egy sablonos akciófilm, kiszámítható fordulatokkal és ezerszer látott családi konfliktussal megspékelve. Cage és Pascal nagyszerű kettőse azonban lazán elviszi a hátán és az egész olyan végtelenül kedves és szerethető, hogy nem lehet rá haragudni, amiért nem mert bevállalósabb lenni.

A gigantikus tehetség… akciófilmként vagy vígjátékként nem szolgál semmi újdonsággal, de haverfilmnek remek, Cage kultuszával nyakon öntve pedig igazi kuriózum. Pár év múlva kultfilm lesz, akárki meglássa.

2022. május 29.