Photo credit: Universal Pictures
Ezúton kérek bocsánatot minden mozirajongótól, mert a Jurassic World: Világuralom miattam nem lett jó. Én vagyok ugyanis az a gyökér néző, akinek teljesen mindegy, milyen minőségű a film, akkor is elmegy és kifizeti a mozijegyet, mert DINÓK! Így aztán felelős vagyok azért, hogy a stúdió fejesei megnyugodva hátradőlhetnek: lám, minek vesződjünk értelmes sztorival, párbeszédekkel, karakterekkel, ha ezek nélkül is fut a szekér? Nem tudok felhozni mást a mentségemre, mint a bennem élő kisgyereket, aki harminc évvel ezelőtt ámulattal nézegette Zdeněk Burian dinoszauruszos festményeit az Élet az ember előtt című könyvet lapozgatva. Mea maxima culpa.
Egyértelmű volt tehát, hogy megnézem ezt a filmet, pedig az előző két rész és a trailerek alapján én se számítottam többre egy botegyszerű menekülős-szörnyes kalandnál. Sebaj, a kellően alacsonyra tett léc legalább megkímélt a csalódástól. A Jurassic World: Világuralom ugyanis tényleg nem lett több egy menekülős akció-kalandfilmnél. Ian Malcolmot idézve: „utálom, hogy mindig igazam van.”
A Világuralom a Jurassic World-trilógia záródarabja. Az előző rész, a Bukott birodalom felvetett egy nagyon érdekes etikai problémát: megilletik-e az állatok jogai a dinoszauruszokat is? Kötelességünk-e kimenteni őket a vulkánkitörés fenyegette szigetről? Persze, hiszen ők is élő, érző lények. Vagy hagyjuk őket ott pusztulni? Persze, hiszen a dinók valójában nem részei a jelen ökoszisztémájának, csak az emberi hübrisz termékei. Az ígéretes felütés után persze jött a futás és a sikítás, a morális dilemmák pedig elhamvadtak az Isla Nublaron kitörő vulkán lávájában. A Bukott birodalom nem járta körül a történetét megalapozó kérdéseket, nem árnyalta a lehetséges nézőpontokat, és a film végén a lehető legmegúszósabb megoldást választotta: egy gyerekszereplő kezébe adta a döntést. A klónozott kislány, Maisie pedig szabadon engedte a megmaradt dinoszauruszokat. Na, a Világuralom itt veszi fel a történet fonalát.
Négy évvel járunk a Bukott birodalom után. A tucatnyi dinó, akit Maisie elengedett, elszaporodott az egész világon, Észak-Amerikától Európáig. Ne is kérdezzük, hogyan, mert válasz nincs. Szóval új világ köszöntött be a Földre, egy olyan világ, ahol az emberek és a dinók egymás mellett élnek. A Világuralom első perceiben kapunk néhány olyan gyönyörű és emlékezetes képet, mint a rohanó paraszaurolophusz csorda vagy a One World Trade Center tetején fészkelő pteroszauruszok. Milyen ez az együttélés? Ki lesz az uralkodó faj? Hogyan alkalmazkodnak az emberek ehhez az új helyzethez? A film felütése ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel.
Hőseink, Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) a lányukként nevelik Maisie-t ebben az új világban, ám a kislányt elrabolják, a szálak pedig a Biosyn nevű céghez vezetnek. Mindeközben fut egy másik cselekményszál, ahová berángatták a klasszikus Jurassic Park-trilógia főszereplőit, mert a dinóknál csak egyvalamit zabál jobban a plázamozik népe: a nosztalgiát. Alan Grant (Sam Neill), Ellie Sattler (Laura Dern) és Ian Malcolm (Jeff Goldblum) genetikailag módosított óriássáskák után nyomoz, amiknek az elterjedése az ökoszisztémánk összeomlásával fenyeget. Hogy hogy nem, a sáskák megjelenése is a Biosyn műve, így régi és új hőseink is a vállalat dinórezervátumában kötnek ki, ahol együtt veszik fel a harcot a filmtörténet legbalfaszabb főgonoszával.
A Bukott birodalomhoz hasonlóan a Világuralom története sem kezd semmit az elején felvetett kérdéskörrel, és nem azt adja, amit ígért. Az egész világon átívelő, eddig még nem látott kalandok, dinók és emberek együttélésének átélhető perspektívái helyett megint oda lyukadunk ki, hogy van egy park dinókkal, ahol valami elbaszódik és menekülni kell. A másik sztoriszál a sáskákkal nem lenne rossz, csak egyrészt elveszi a fókuszt a dinókról, másrészt túl felületes, nagyjából egy mondattal elintézik, hogy micsoda környezeti katasztrófát idézhet elő. Colin Trevorrow rendezőként se remekel, de még nagyobb baj, hogy nem hagyta másra ennek a történetnek a megírását. A korábbi részekből összeollózott forgatókönyvébe csak a futást és a sikítást tartotta fontosnak átemelni. Pedig mi minden volt még ott, ami idestova harminc éve az első Jurassic Parkot klasszikussá emelte! Voltak például jól felvázolt karakterek, akik mind a maguk álláspontját képviselték, és érveket ütköztetve értelmes párbeszédeket folytattak egymással. Volt tudományos-fantasztikus körítés, a film közérthetően magyarázta el a nézőnek, hogyan történik a klónozás, vagy hogy mi a káoszelmélet lényege. Volt karakterfejlődés, urambocsá, etikai mondanivaló. De hát afölött a szövegkönyv fölött maga a Jurassic Park alapjául szolgáló regény szerzője, Michael Crichton bábáskodott, nem egy Colin Trevorrow…
A dinók sokat ígérő története elsikkad, a tényleges cselekmény pedig nemigen lesz több annál, hogy el kell menni a rezervátumba, majd ki kell onnan menekülni. Attól persze, hogy egy film buta, még lehet lenyűgözően látványos, vicces, szerethető vagy ezek kombinációja. A Világuralom látvány és akciók terén jeleskedik, olykor feszültséget is tud teremteni, például amikor Claire a vízben bujkál a therizinoszaurusz (a karmos horrordinó) elől. Ami a dinókat illeti: ők csodálatosak. Kapunk új, változatos fajokat, a megjelenítésükben figyelembe veszik az aktuális tudományos elméleteket (tollas pyroraptor). Látványra kifogástalanok, és még úgy is lenyűgözőek, hogy túl sokszor mutatják őket és ezáltal súlytalanabb lesz a jelenlétük. A fő funkciójuk (ahogy azt előre sejtettem) nem több, mint az aktuális teremtményé egy szörnyes horrorban: ész és a természet logikája nélkül nekirontani a szereplőknek. Gondolok itt például arra, hogy mi a fenének támad rá egy repülőre a quetzalcoatlus, de emlékezhetünk a Bukott birodalom vulkánkitörésére is. Nincs az az állat, ami egy vulkánkitörés közepette nem az életét próbálja menteni, hanem leáll harcolni egy másik állattal vagy az emberekkel. Az állatok nem hülyék.
A dinoszauruszok tehát szörnyfilmes díszletek csupán. Emberek és dinók együttélését, új, közös világukat talán két jelenetben sikerült életszagúan megjeleníteni. Az egyik a dinó-feketepiac Máltán, ahol bepillanthatunk abba, hogy ténylegesen mivel járna egy ilyen disztópia: illegális csempészet, állatviadalok. A másik jelenet pedig az, amikor a film elején az apatoszaurusz betéved a kisvárosba, és az emberek megpróbálják visszaterelni a vadonba. Az a szomorúan elbődülő, jámbor apatoszaurusz sokkal inkább megmutatja, mi volt valaha a Jurassic Park lényege, mint az eddigi filmek szabályait teljesen szembe hugyozó, kijelölt célpontra támadó atrociraptorok. Emlékezzünk rá, hogy Owen maga nevelte fel a Kék nevű velociraptort, és idomította is, de szó sincs arról, hogy ettől Kék kezesbáránnyá szelídült volna és teljesítené Owen parancsait. Épp az volt a Jurassic World –trilógia első két részének tanulsága, hogy aki harcászati célra akarja használni a raptorokat, az óriásit koppan, mert a dinókat nem lehet úgy idomítani, mint a kutyákat. Erre a Világuralomban az atrociraptorok azonnal, automatikusan nekitámadnak annak, akit lézerrel kijelölnek számukra. Mert „így lettek nevelve”. Aha…
A Világuralom megpróbál humoros lenni, de ez nem igazán jön össze. Olyan poénokra futja, hogy Jeff Goldblum begombolja az ingét. Ez a jobbak közül való, úgyhogy azért látható, hogy a színvonal a dimetrodonok segge alá lett belőve. Sajnos a karakterek se viszik el a hátukon a filmet. A nosztalgiafaktor miatt visszarángatott régi triónak nem terem sok babér, önmaguk árnyékaként kénytelenek alibizi. Alan Grant, a dinóvilág Indiana Jonesa annyi történetet kap, hogy jaj, sikerül-e újra összejönnie Ellie-vel. Ellie Sattlernek legalább van egy célja: kideríteni, mi a helyzet a sáskákkal. A legrosszabbul Ian Malcolm járt. Fáj nézni, hogy az a figura, aki eredetileg az intellektust és a szkepszist képviselte ebben a sagában, most üres közhelyeket pufogtat és hülyeségeket beszél. Intellektusa okoskodássá, excentrikussága idétlenkedéssé degradálódik. A mellékszereplők közül még talán a hőseinket segítő, szegény ember Han Solójaként funkcionáló pilótanőbe, Kaylába (DeWanda Wise) szorult némi spiritusz.
Az új trilógia hősei, Owen és Claire, sosem voltak olyan markánsak, mint a régi trió. Owen, a raptorokat nevelgető, újgenerációs Indiana Jones-aspiráns egy statikus figura, a trilógia első percétől az utolsóig ugyanaz az ember marad. A jó értelemben vett macsóságot képviseli: haditengerészeti múltja van, érzelmileg kötődik az általa nevelt raptorhoz, gondoskodó apafigura Maisie számára és puszta kézzel elintéz egy dilophoszauruszt, ha az a nőjét fenyegeti. Mellette ott van Claire, a Jurassic Park puccos igazgatónőjéből lett belevaló, dinójogi aktivista. Na, neki éppenséggel van karakteríve. Az első filmben a dinók még csak statisztikai adatok a számára, aztán a második filmben elszántan védelmezi az élethez való jogukat – miután halomra gyilkolták a park látogatóit, köztük majdnem a saját unokaöccseit is. A Világuralomban Claire már illegális gerilla akciókban menekít ki fogságban szaporított dinókat. Pálfordulásának magyarázata, esetleges dilemmázása nincs ábrázolva a filmekben, a nézőnek egyszerűen csak tudomásul kéne vennie a változást. Owen és Claire épp annyira vannak lebutítva az Alan Grant-Ellie Sattler-Ian Malcolm trióhoz képest, mint amennyire a Jurassic World-trilógia van lebutítva az első Jurassic Park-filmhez képest.
Igazából a színészválasztásnak köszönhető, hogy ez a két karakter mégis működött. Az olajosan motort szerelő, kockás ingben fát vágó macsó azért szimpatikus, mert Chris Pratt úgy kelti életre, hogy az legyen; a karót nyelt igazgatónő meg Bryce Dallas Howard miatt tud bájos lenni. Claire és Owen régimódi, de pont ettől üdítő karakterdinamikája nekem A smaragd románca és hasonló, nyolcvanas évekbeli kalandfilmek párosait idézte – kis különbséggel. A smaragd románcában Michael Douglas levágta Kathleen Turner cipősarkát, de ma már girlpower van, a Jurassic Worldben Bryce Dallas Howard öntudatosan, tűsarkúban futja le a t-rexet.
A Világuralommal lezárul a Jurassic World-trilógia, de ne legyenek illúzióink, csak idő kérdése, hogy jöjjön egy reboot vagy folytatás. A Jurassic-franchise egyeduralkodó a dinós témában, és ez szinte automatikusan garantálja az anyagi sikert. Reménykedjünk, hogy ennek ellenére legközelebb jobban megerőltetik magukat a történetírás terén. Én bármikor vevő vagyok egy újabb dinós kalandra.
2022. június
Utószó:
Amit viszont minden dinórajongónak szívből ajánlok, az az Apple TV+ idén debütált, ötrészes dokumentumfilm-sorozata, a Prehistoric Planet. Lélegzetelállító látvány, érdekes ismeretterjesztés David Attenborough narrálásával. Mi kell még?
Koncertutazó / Concert traveler 