Kenneth Branagh madeleine sütije: Belfast (Belfast)

Photo Credit: Universal Pictures

Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű filmjét, a Belfastot jól megszórták Oscar-jelölésekkel, köztük a legjobb filmével is. Furcsa, hogy a 2022-es Oscar-gálán pont a Legjobb forgatókönyvnek járó jelölést sikerült díjra váltania, mert az a leggyengébb benne. Rossznak egyáltalán nem rossz, de nem is kiemelkedő. Miről is van szó?

Sir Kenneth a saját gyerekkori emlékei alapján írta és rendezte a filmet. Főhőse egy kisfiú, Buddy (Jude Hill), aki boldog kisgyerekkorát éli Belfastban, védelmező családja körében, és épp kezdi felfedezni a mozi jelentette varázslatot. Ám 1969-et írunk, az utcákon zavargások törnek ki, protestánsok támadnak katolikusokra. Buddy apja (Jamie Dornan) Londonba ingázik dolgozni, és mind a munka, mind a család érdeke azt kívánja, hogy hagyják el Belfastot és költözzenek Angliába, akkor is, ha ebbe beleszakad a szívük.

A történelmi háttér szinte csak lábjegyzetként jelenik meg. Értem, hogy a kisfiú szemszögéből látjuk az eseményeket, és ő nem értheti, hogy mi miért történik az utcákon, de azért a néző számára kicsit jobban kontextusba kellett volna helyezni az eseményeket. A történetből és a figurákból egyaránt hiányzik az a fajta átütő erő, ami például a Jojo nyusziban megvolt (ha már gyermekszemszögből láttatott vérzivataros idők filmes ábrázolásáról beszélünk). Minden egyes családtag és szomszéd iszonyúan jó fej, bölcs és vicces. Meseszerű, nosztalgikus világ ez, és a polgárháborús helyzet sem rombolja le. Negatív szereplő tulajdonképpen csak egy van: a helyi keménycsávó (a mindig szép Colin Morgan), aki megfenyegeti aput. Hiányzik a gyermeki fantáziavilág és a mocskos valóság ütközése (ami olyan nagyszerű és mélyen drámai volt a Jojo nyusziban). A dráma itt semmivel sem súlyosabb annál, hogy apának új munkája van és el kell költöznünk. Így a film sem lesz több kedves nosztalgiatripnél. 

Kedvesnek viszont tényleg kedves és szimpatikus alkotás. A Belfast legemlékezetesebb összetevője a gyönyörű fényképezés, olyan szép képek vannak benne, hogy ihaj. Jó a rendezés is, nagyszerű ötlet váltogatni a színes és fekete-fehér felvételeket, és a filmzene is remek. A színészek mind jól teljesítenek, a főszereplő kisfiú, Jude Hill cuki és nagyon ügyes. Caitríona Balfe remekel a családot összetartó, férje mellett minden nehézség közepette kitartó anyuka szerepében, Jamie Dornan pedig megmutatja, hogy sokkal magasabb ligába tartozik ő, mint amibe Mr. Szürke dicstelen szerepe kárhoztatta. A nagyszülőket játszó színészlegendák, Judi Dench és Ciarán Hinds nyilván szintén nagyon jók, csak a karaktereik nem elég emlékezetesek. A zömében ír színészgárdán látszik, hogy szívvel-lélekkel tették oda magukat ebben a talán soha nem is létezett, idealizált ír hétköznapokat megéneklő emlékáradatban.

Sir Kenneth becsületére legyen mondva, nem tuszkolta bele magát a filmbe színészként. Azt azért nem bírta ki, hogy ne rakjon a filmbe egy Agatha Christie-regényt és egy Thor-képregényt, utalva ezzel korábbi rendezéseire, de ezek teljesen rendben vannak, nem lógnak ki a film szövetéből. Lehet, hogy a Belfast nem az évtized legerősebb drámája, de van szíve és humora is. Ízig-vérig szerzői film, Kenneth Branagh a kilencvenes évek óta nem volt ennyire Kenneth Branagh. A Belfast minden egyes képkockáján érződik, hogy a szívéből jött, hogy el akarta mesélni ezt a történetet. És ez a legnemesebb indok arra, hogy egy filmet leforgassanak.

2022. április