Photo credit: Universal Pictures
“Eljön a nap, amikor ki kell állnod magadért” – figyelmezteti a barátja hősünket, a kiskamasz Finney-t, és mivel egy Scott Derrickson-filmben (Sinister, Ördögűzés Emily Rose üdvéért) vagyunk, ezt a felnövésdrámát horrorba, vagy inkább misztikus thrillerbe csomagolva kapjuk.
1978-ban járunk, egy álmos, amerikai kertvárosban. Finney (Mason Thames) élete alapjáraton is egy állandó küzdelem, majd még rémesebb fordulatot vesz: elrabolja a környéket rettegésben tartó, kisfiúkra pályázó sorozatgyilkos, a Portyázó (Ethan Hawke). Finney egy pincébe zárva ébred, és megkezdődik igazi harca a túlélésért. Segítőtársakat a legváratlanabb helyről kap: a falon lévő, tárcsázós, fekete telefon süket, mégis időről időre megcsörren, és a Portyázó korábbi áldozatai megszólítják Finney-t a túlvilágról. Vajon sikerül-e a tőlük kapott infók segítségével Finney-nek szembe szállnia elrablójával és kiszabadulnia?
A Fekete telefon naturalistán bemutatja, hogy a gyerekek nem feltétlenül cukik és aranyosak, hanem kibaszottul kegyetlenek is tudnak lenni. Az iskola a kiközösítés, a gyengébb kipécézésének és véresre verésének színtere. Úgy tűnik, Finney is a „gyengébbek” közül való, így számára már egy egyszerű hétköznap az iskolában is komoly túlélési stratégiákat követelő próbatétel. Sőt: nemcsak az iskolában, hanem otthon is, ahol ő és húga, Gwen (Madeleine McGraw) alkoholista apjuk abúzusától szenvednek. De ábrázolódik a filmben az is, ami szép: a testvérek közti szeretet és szövetség megkapó ábrázolása, a barátság ereje, az első szerelem csírája.
Finney feladata az, hogy elhiggye: a rém legyőzhető, ő pedig képes is legyőzni, ehhez pedig elsősorban magában kell megtanulnia hinni. A Portyázó múltját, hátterét viszont nem ismerjük meg. Minden túlmagyarázás nélkül, egyszerűen csak egy elbaszott, szadista, pedofil sorozatgyilkos. Hollywoodban lassan már minden antagonista eredettörténetét el akarják mesélni Darth Vadertől Hannibal Lecterig, de ez esetünkben egyáltalán nem szükséges. A fókusz végig Finney-n és az ő felnövéstörténetén van, ebből a szemszögből pedig teljesen mindegy, hogy a Portyázó miért lett olyan, amilyen. Finney-t ugyanis nem az erre vonatkozó információk segítik a szabadulásban, hanem azok a gyakorlati tudnivalók a pincéről és a Portyázó napi rutinjáról, amelyeket a halott társak mondanak el neki a fekete telefonon keresztül.
A film Joe Hill novellája alapján készült, akinek szó szerint a vérében van a műfaj, az apja ugyanis nem más, mint Stephen King. A Fekete telefon tematikájában és konkrét képekben is megidézi a fater világát a sárga esőkabátban bicikliző kislánytól a természetfeletti fenyegetéssel szembenéző gyerekcsapatig. Utóbbi felállást viszont kifordítja: a fenyegetés az, ami nagyon is evilági, és a segítők érkeznek a túlvilágról. Az utóbbi időben reneszánszát éli ez a zsáner (Az, Stranger Things), azoknak, akik nagykanállal falják a hasonló filmeket és sorozatokat, nem fog sok újdonságot hozni a Fekete telefon. Különösebben ijesztőnek sem mondanám, sokkal inkább thriller, mint horror. Ami miatt én mégis remek darabnak tartom, az a jól sikerült atmoszférateremtés, a hiteles karakterábrázolás, Finney felnövéstörténetének szörnyű-szép íve és a végkifejlet tragikuma.
Scott Derrickson rendezte a Doctor Strange-et, és eredetileg a folytatást is ő dirigálta volna, ám kiszállt a projektből, a hivatalos indoklás szerint kreatív nézeteltérések miatt, és inkább a Fekete telefon elkészítésére fordította energiáit. Később azonban egy interjúban* bővebben is beszélt erről a döntéséről, és kiderült, hogy jóval személyesebb okok is közrejátszottak a döntésében. Derrickson a saját mentális egészsége miatt szállt ki a Doctor Strange 2-ből, ugyanis terápiára járt gyerekkora óta hordozott traumái miatt. Ennek tudatában a Fekete telefon még egy plusz réteget kap, mint alkotója terápiájának állomása, mentális gyógyulásának eszköze. Mivel érződik rajta a személyesség, az, hogy igazán fontos volt a rendezőjének, a nézőt is jobban magával tudja ragadni. Ez a személyesség a film hitelességének a valódi kulcsa.
Ethan Hawke gonosztevője a film során végig maszkot visel. A maszk Tom Savini alkotása, aki olyan filmek maszkjain és speciális effektusain dolgozott, mint a Holtak hajnala vagy a Péntek 13. A maszknak köszönhetően tűnik a Portyázó nem evilági szörnyetegnek, emögé a maszk mögé kell belátnia Finney-nek, ahhoz, hogy le tudja győzni. Kardinális fontosságú volt, hogy olyan színész öltse fel, aki a mimikája segítsége nélkül is képes eljátszani a fenyegető sorozatgyilkost, és ne a maszk viselje őt, hanem ő a maszkot. Ethan Hawke remek választás volt, ő meg tudta oldani ezt a nem könnyű feladatot. A legnagyobb dicséret azonban a főszereplőt, Mason Thamest illeti, aki ilyen fiatalon, Hawke mellett is képes volt főszereplő maradni és elvinni a hátán a filmet. A húgát játszó Madeleine McGraw szintén nagyon jó a nagyszájú, vagány Gwen szerepében, aki elmegy a falig, hogy megmentse elrabolt bátyját.
A Fekete telefon mindezeken felül még sikeresen megidézi díszleteivel és zenéivel a hetvenes évek hangulatát is. Lassú folyású film, akciót nem sokat kínál, ad viszont szerethető karaktereket és egy mívesen végigvitt emberi történetet, amelynek a végkifejlete nem lehet felhőtlen. Eljön a nap, amikor Finney kiáll magáért, és ebben az adrenalingőzös, bátor kiállásban ott lapul az a mély szomorúság, hogy ennek a gyereknek azért kell idejekorán felnőnie, mert a felnőttek nem tudták megvédeni.
2022. június
*Forrás: SyFy
Koncertutazó / Concert traveler 