Photo Credit: Eric Zachanowich – © 20th Century Studios
Hollywood az utóbbi években keblére ölelte a társadalmi különbségek témáját, az Oscar-díjátadókat is erősen tematizálva vele (Joker, Élősködők, A nomádok földje). A 2022-es év is hozott e téren erős darabokat, kezdve A szomorúság háromszöge című svéd szatírával, aztán év végén megkaptuk A menüt, ami fogyaszthatóbb (haha) ugyan, mint svéd kuzinja, de mindenképpen egy figyelemre méltó, sokrétegű és emlékezetes alkotás.
A menüben kőgazdag gyökerek egy pazar gasztronómiai élmény reményében ellátogatnak Slowik séf (Ralph Fiennes) lakatlan szigeten található luxuséttermébe. A séf és szektának is beillő személyzete annyira hátborzongató, hogy a nézőnek sokkal hamarabb leesik, mint a szereplőknek, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Kiderül, hogy a séf mindent tud a vendégekről, és a menü részét képezi a bűneikkel való szembesítés, megszégyenítés, testi-lelki bántalmazás, és hamarosan kérdéses lesz, hogy kijutnak-e élve a szigetről. Egyedül Margot (Anya Taylor-Joy) lóg ki a sorból a vendégek közül, mert őt az utolsó pillanatban, jobb partner híján vitte magával a haláli vacsorára alkalmi pasija, Tyler (Nicholas Hoult), aki a séf nagy rajongója. Margot nem része a burzsoáziának, de vajon elég lesz-e ez a túléléséhez?
A menü éjfekete szatíra és egyben thriller is. Eleinte mesterien adagolja a feszültséget, az első sokkoló fordulatok nagyon jól működnek, de ez a film második felére kicsit leül. Görbe tükröt tart a gazdag gyökereknek, a sznobériának, az arroganciának, az értékhiányos fogyasztói társadalomnak, és nem mentes a fekete humortól. Slowik séf két csoportra osztja az embereket. Vannak a szolgáltatók, azok, akik adnak, ebbe a csoportba sorolja magát, az embereit és Margot-t. És vannak azok, akik csak elvesznek, használnak, mértéktelenül fogyasztanak: a gazdagok, vagyis a vendégek. Slowik séf bosszúálló angyalként kívánja megtorolni utóbbi csoport bűneit. Alakja azáltal lesz igazán rétegzett, hogy önmaga fölött is ítéletet mond. A számadást nemcsak az általa megvetett gazdagoktól várja el, hanem saját magától és embereitől is. Az ő bűne az, hogy művészetnek is beillő szakácstudományát pénzre váltva egyre elitebb pozícióba került, míg végül az általa megvetett réteg kiszolgálója lett (hiszen méregdrága ételkölteményeit csak a felső tízezer engedheti meg magának). Az, hogy Slowik séf gondosan összeállított gyilkos menüjének szerves része a saját maga megbüntetése is, a Hetedik John Doe-ját juttatta eszembe. És az nem akármilyen liga. Kicsit jobban belegondolva, a meghívott vendégek jól reprezentálják a hét főbűnt: a vitriolos ételkritikus az irigységet, a kurvázó üzletember a bujaságot, a sikkasztó brókerek és a színész a kapzsiságot és a hiúságot, Tyler a torkosságot, Slowik anyja a restséget, Slowik maga pedig a haragot.
Azonban Slowik séfnek is tükröt mutat valaki: Margot. Margot, aki a kimondhatatlan nevű hozzávalókból álló, puccos degusztációs menütől korgó gyomorral sajtburgert kér, visszavezeti Slowikot azokhoz az alapelvekhez, amelyek szerint valaha elkezdett főzni, és amelyekről valójában a vendéglátásnak szólnia kéne: szeretettel készült, finom ételt adni és jóllakatni. Slowik még egyszer, utoljára átélheti, milyen eszerint vendégül látni valakit, és persze mindez csak még látványosabban szemlélteti, hogy a fine dining mennyire eltávolodott ezektől az alapoktól.
Slowik séf az arra érdemtelenekre pazarolt szakácsművészete nemcsak a fine dining, hanem tágabb értelemben magának a művészetnek az allegóriájaként is értelmezhető. A közembertől elzárt, elidegenített, csak a gazdag sznobok által csodált, ám valójában általuk sem értett modern művészeti alkotások épp olyan, lényegüktől megfosztott, kiüresedett státuszszimbólumok, mint Slowik ételkölteményei, amelyekért a vendégek vagyonokat fizetnek, de meg sem jegyzik, mit ettek. A gazdagok csoportja pusztán azért vásárolja, nézi, fogyasztja ezeket az alkotásokat, mert megtehetik. Mert sokba kerülnek, így a birtoklásuk önmagában demonstrálja a tulajdonosuk társadalmi helyzetét. Pusztán a birtoklásuk, és nem a megértésük. Van-e azonban értelme egy ételnek, ami senkinek sem ízlik; egy könyvnek, ami senkit nem húz be a benne teremtett világba; egy festménynek, amit nem bámul senki lélegzet-visszafojtva; egy zenei darabnak, ami senki szemébe nem csal könnyeket? Értő-érző befogadás nélkül ezek az alkotások épp a létük értelmét veszítik el. Így válik egy harapás a sajtburgerbe a legvalódibb műélvezetté, alkotó és befogadó közös örömünnepévé.
A menü tehát egészen érdekes rétegeket rejt, többféleképpen is értelmezhető, gondolatébresztő darab. Szatíraként mehetne még mélyebbre a társadalomkritikát illetően, az általa megjelenített világnézet igencsak fekete-fehér (minden gazdag ember rohadék és megérdemli a halált), de éjfekete humora miatt ezt el lehet engedni. Lehet, hogy készültek már ennél összetettebb szatírák, de remek film és mindenképp érdemes a megtekintésre.
A gondolatisága mellett dicséretet érdemel a film képi világa, zenéje, valamint a színészi játék is. Ralph Fiennes parádés a főszerepben, valahányszor megjelenik, a szar is vigyázzba áll az emberben. Anya Taylor-Joy is nagyon jó, és ő az egyetlen ember, aki kellően ijesztő tud lenni ahhoz, hogy elhiggyük: sikerrel veheti fel a kesztyűt Fiennes ellen. Minden szép körítés adott egy ízletes főfogáshoz, a szatírák, bizarr történetek és fekete humor kedvelői nem fognak csalódni A menüben.
2022. december
Koncertutazó / Concert traveler 