Photo Credit: HBO
Enyhén spoileres kibeszélő
Fontos megjegyeznem, hogy nem olvastam a sorozat alapjául szolgáló könyvet, és nem vagyok fanatikus rajongója a Trónok harcának, emiatt különösebb elvárásaim se voltak a Sárkányok házával kapcsolatban. Így ez pusztán egy mezei néző sorozatélményének leirata.
Az úgy volt, hogy nem is akartam megnézni a Sárkányok háza című Trónok harca spin-off sorozatot. A belterjes, félkegyelmű, “sárkányos” Targaryen-dinasztia sose volt a kedvencem, nem igazán mozgatott meg egy róluk szóló különálló sorozat. Paddy Considine-t viszont bírom, egy nagyon sokoldalú és tehetséges csávó, nemcsak színészkedik, hanem ír és rendez ̶ utóbbi minőségében BAFTA díjat is kapott a Tirannoszaurusz című kiváló drámájáért ̶ , ráadásul saját rockbandája is van. Considine játssza a Sárkányok háza Viserys királyát, és már mindenki Emmy díjért kiált neki, sőt: maga az író, George R. R. Martin is úgy méltatta, hogy sokkal többet hozott ki a szerepből, mint amennyit ő beleírt. Ez azért nem semmi! Szóval arra jutottam, hogy Paddy Considine kedvéért bepróbálkozom a Sárkányok házával. Legnagyobb meglepetésemre jól beszippantott a sorozat, pár nap alatt ledaráltam mind a 10 részt, és egy teljesen pozitív élményt kaptam.
A Sárkányok háza közel 200 évvel a Trónok harca eseményei előtt játszódik, önmagában is érthető, követhető, kerek történet. Az alapanyag George R. R. Martin Tűz és vér című, a Targaryen-dinasztiáról szóló pszeudo-történelemkönyve. A Tűz és vér érdekessége, hogy nem hagyományos regény, mint a Trónok harca alapjául szolgáló Tűz és jég dala-regényciklus, hanem úgy van összerakva, mintha krónikások feljegyzéseiből állították volna össze. Ebből meríti cselekményét a Sárkányok háza, amely a Targaryen-dinasztia “Sárkányok tánca” néven elhíresült polgárháborúját kívánja a képernyőre vinni. Az első évad a polgárháború kapujában búcsúzik a nézőtől, éppen csak felvezeti a konfliktust, felépíti és sakktáblára helyezi a figurákat, akik majd vívni fogják. Tehát a sorozat első évada igazából egy lassan építkező bevezetés a nagy haddelhadhoz, de ez szerintem pontosan így volt jó, így lesz súlya a harcnak. Az évad kb. 20 év történéseit öleli fel, több időugrással operál, az évad felétől a két főszereplőt játszó színésznőt idősebb színésznőkre cserélik – hála istennek, mert a hősnőnket, Rhaenyra hercegnőt kezdetben játszó, durcás hörcsögarcú kislány borzalmas.
Az alapkonfliktus a hatalom legitimitásának témáját boncolgatja, épp, mint anno a Trónok harca. Mindkét történet azzal indul, hogy adott egy király, akinek uralkodása alatt viszonylagos béke és nyugalom honol a birodalomban, ám amikor ő meghal, elszabadul a pokol, vagyis az örökösödési háború, mert több trónkövetelő is jogos trónigénnyel lép fel. És itt a “jogos” szón van a hangsúly, mert az a lényeg, hogy mindkét oldalt meg lehet érteni, és mindkettőnek lehet igazat adni.
A Sárkányok házában Viserys Targaryen király (Paddy Considine) feleség és fiú utód nélkül marad. Lehetséges örökösnek ott van a király öccse, Daemon herceg (Matt Smith), aki azonban egy igazi kiszámíthatatlan vadbarom, így Viserys inkább a lányát, Rhaenyra hercegnőt nevezi meg jogos örökösének, jól megkavarva ezzel a szart, hiszen egy nőt senki se fogad el uralkodónak. Maga Viserys is úgy került a trónra, hogy az öröklési láncban előtte álló örökös nő volt, és így inkább Viseryt tették meg királynak. Az akkor hoppon maradt hercegnő Rhaenys (Eve Best), a “sosemvolt királynő”, Viserys kuzinja is fontos szereplő a sorozatban. “A férfiak inkább felégetik a birodalmat, mintsem, hogy hagyják, hogy egy nő uralkodjon” – figyelmezteti Rhaenys az ifjú Rhaenyrát. Az igazi bonyodalom akkor jön, amikor Viserys újranősül, elveszi Rhaenyra gyerekkori barátnőjét, Alicentet, és fia születik, nem is egy. Az új helyzetben mindenki azt várná, hogy Viserys az új fiúgyereket nevezi meg örökösének ̶ eleve ezért erőltette mindenki az újranősülését ̶ , ám a király ragaszkodik hozzá, hogy Rhaenyra maradjon a trónörökös. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy az amúgy valami lepraszerű betegségben szenvedő király meddig húzza, hogy a halála után a Rhaenyra hercegnő és az Alicent királyné körül kialakult tábor ölre mehessen egymással.
Mivel a Sárkányok háza egy spin-off sorozat, magas lécet kellett megugornia. Egyrészt hoznia kellett az anyasorozat hangulatát, megőrizni annak értékeit, ugyanakkor be kellett bizonyítania saját létjogosultságát, hogy több puszta koppintásnál. Ezt nálam a Sárkányok háza teljesítette, ha nem is tökéletesen. De nézzük, milyen tényezőktől volt emlékezetes, ikonikus a Trónok harca, és hogyan áll ezekkel a Sárkányok háza!
1. Karakterközpontú dráma
A Trónok harca legfőbb ismertetőjegye, hogy szakított a high fantasyk romantikus ábrázolásmódjával, ahol általában a jó és rossz erői küzdenek meg egymással. Sokkal inkább a valós történelemből merített (pl. a rózsák háborújából). George R. R. Martin világában nincs igazság és nincs kegyelem. Remekül megírt, gyarló, morálisan szürke, hibákat elkövető karaktereket kaptunk, akiknek a döntései mozgatják a cselekményt (és nem fordítva!), és valamennyien szembenéznek döntéseik sokszor végzetes következményeivel. (Ez persze az utolsó pár évadra már nem volt igaz, de azt hagyjuk is!)
A Sárkányok háza szerintem abszolút jól hozza ezt a fajta történetmesélést, sokkal méltóbb a Trónok harca sorozat elejéhez, mint a Trónok harca utolsó pár évada. Megérthető, nem fekete-fehér karaktereket látunk, akik döntéseket hoznak, s ezek a döntések alakítják a történéseket. Sokszor véletlenek, fatális tévedések is közrejátszanak. Tragikus és ironikus egyszerre, hogy voltaképpen az egész kataklizmát az okozza, hogy a király szereti a lányát. Viserys király érzelmi alapon hozza a döntéseit, nemcsak a lányával kapcsolatban, hanem akkor is, amikor újranősülésekor nem a leginkább ajánlott frigyet választja Rhaenys kislányával, amivel bebiztosíthatta volna szövetségét Westeros egyik leghatalmasabb családjával, hanem csakazértis a neki tetsző Alicentet veszi el. A döntése egyúttal árkot ás Rhaenyra és Alicent közé is.
Rhaenyra hercegnő apja teljes támogatását élvezi, és olyannyira biztos a pozíciójában, hogy mindent akar: uralkodni is, teljesíteni a kötelezettségét a birodalom felé a kívánt dinasztikus házassággal, ugyanakkor szabad szerelmet, aminek következtében gyermekei fattyak, ami máris óriási támadási felület ellene. Teljesen érthető, hogy miért háborítja fel Alicenték táborát, hogy Rhaenyra kb. tényleg büntetlenül megtehet bármit.
A polgárháború két leendő tábora tehát teljesen logikusan, szervesen épül fel a Viserys-Rhaenyra-Alicent trió közti interakciókból, és a néző számára mindkét oldal igaza megérthető, el lehet dönteni, ki kivel szimpatizál. Egyrészt igen, a király szava a törvény, és ha ő azt mondja, hogy a lánya az örökös, akkor azt el kéne fogadni. Ugyanakkor a királynak be kéne látni, hogy a birodalom még messze nem érett meg egy női uralkodóra. Alicentéknek meg teljesen igaza van abban, hogy nehogy már a félrekúró hercegnő üljön a Vastrónra, hogy utána fattyak kövessék a trónon, mikor itt van helyette a tökéletesen törvényes, fiú örökös.
A két nő közti viszony forr, mint a fedőt emelgető forró víz, de ők maguk nem akarnak ártani egymásnak, egészen addig, amikor már a gyerekeik sorsa a tét. A gyerekek közti viszály magvából nő ki végül a 10. rész csúcspontjaként bekövetkező casus belli, ami után már nincs, nem lehet visszaút.
2. Kiválóan megírt karakterek
A Trónok harca legikonikusabb szereplői bevonultak a popkultúrába, mémesültek, aranyköpéseiket ezrek idézik. A Sárkányok háza szereplői ettől azért messze vannak. Ez a gárda kevésbé érdekes, kevésbé emlékezetes. Nincs egy olyan utálnivaló pszichopata állat, mint Joffrey vagy Ramsay. Nincs akkora machinátor, mint Kisujj vagy Tywin, és nincsenek olyan óriási karakterfejlődési ívek, mint Jaime megváltástörténete, vagy Daenerys felemelkedése. Én mégis azt mondom, hogy jól van ez így. Sokkal jobb egy szürkébb, de eredeti gárda, mintha minden karakter egyenesen le lenne koppintva az anyasorozatból. Nekem kifejezetten tetszett, hogy nincs egy konkrét “főgonosz” karakter. Machinátorunk ugyan akad, Alicent apja, Otto Hightower személyében (Rhys Ifans remekel a szerepben), de ő távolról sem akkora játékos, mint Tywin vagy Kisujj. Az itteni kavarások sokkal kisebb léptékűek (legalábbis egyelőre), jó példa erre, hogy míg a Trónok harcában úgy hullottak a király-aspiránsok, mint a legyek, itt senki nem akarja megölni Viseryst, hogy siettesse a dolgokat.
A Sárkányok háza legemlékezetesebb, közönségkedvenc karaktere egyértelműen Faszfej Daemon herceg, a király öccse. Én nem tudtam vele mit kezdeni, mert kicsit olyan, mintha nem lenne rendesen kitalálva, milyen is ő. Karakteríve nincsen, összevissza láthatjuk vérengző vadállatnak; terveket szövögető, sértett félnek; első feleségét hidegvérrel megölő gyilkosnak; megállapodott, második feleségét szerető családapának; Rhaenyra nagy szerelmének. Minden el van intézve azzal, hogy “ó, hát a herceg kiszámíthatatlan”. Okééé. Azzal viszont egyetértek, hogy Matt Smith alakítása miatt lett szórakoztató, sokak által kedvelhető a karakter. A csávó fantasztikus, csak azért nem mondom, hogy adjanak neki ezért Emmyt, mert azt Paddy Considine-nak kell kapnia. Smith sokszor szavak nélkül is akkorát játszik, hogy a fal adja a másikat, illetve az évad több jelentős és szép pillanata az ő improvizációja volt, szóval bravó!
Viserys király sokkal inkább “egyben van” mint karakter. Ő az a fajta uralkodó, aki a történelemkönyvekben csak egy rövid lábjegyzet két fontosabb személy közt. Nem hódít, nem indít nagy háborúkat, nem hoz nagy reformokat, nem csinál semmi “nagy dolgot”. Tetszett, hogy amikor bejelentették a halálát, már megvolt a jelzője: “Békés Viserys”. Kifejezetten jóravaló, jószándékú karakter, akinek az a tragédiája, hogy el akarja simítani azt a családi viszályt, amit ő maga okozott, de nem tud egyebet tenni, mint ̶ életben maradni. Mert amíg ő él, nem tör ki a háború. Felzabálja a betegség, elsorvad, mint Tithónosz, de még mindig él, él, él. Sokkal tovább kitart, mint bárki gondolná. Szép a közte és Rhaenyra közti apa-lánya kapcsolat. Az utolsó leheletéig védelmezi a lánya érdekeit, holott ő is tisztában van vele, hogy az unokái fattyak. Egy vérmesebb uralkodó Daemont is lefejeztette volna már a picsába, de Viserys akárhányszor száműzte, mindig visszafogadta utána, volt köztük egy megkapó testvéri kapocs. Paddy Considine tényleg nagyszerű a szerepben, neki köszönhető, hogy egy alapból semmilyen karaktert ilyen mélyen emberinek, megérthetőnek láttunk.
A sorozat fókusza arra vetül, hogy ebben a kvázi-középkori patriarchátusban milyen a (nemes) nők helyzete, meddig juthatnak az egyéni törekvéseikkel. A két hajdani barátnő, Rhaenyra hercegnő és Alicent királyné sorsa párhuzamosan mutat meg két forgatókönyvet. Rhaenyra nagyravágyó Disney-hercegnőként indul: majd ő megmutatja! Őt majd el fogják fogadni királynőként! Ő nem akar férjet, nem akar szülni! Kénytelen rájönni azonban, hogy ez így nem fog menni, kompromisszumokat kell kötnie. És még mindig jó helyzetben van, mert az apja abszolút támogatja, megengedi neki például, hogy maga válasszon férjet. Aztán ugye jönnek a gyerekek, a nem-akarásból hat szülés lesz. Üdv a való világban, Rhaenyra! A két lány közül azonban egyértelműen Rhaenyra a szerencsésebb. Szerintem ő kimaxolta azt, amit ebben a társadalmi rendben nőként elérhetett: igen, a trónigényét megkérdőjelezik, de választhat kamuférjet, félredughat, szülhet fattyakat, és aki fattyúnak meri nevezni őket, azt lefejezik a picsába. Aztán végül Daemonhoz is hozzámegy, pedig az apja anno ettől a bomba ötlettől hülyét kapott (nem azért, mert vérfertőzés, hanem azért, mert Daemon egy irányíthatatlan fasz.) Ironikus módon, azt hiszem, hogy az egyetlen forgatókönyv, ami megakadályozhatta volna a polgárháborút, az lett volna, ha Viserys nem házasodik újra, nem csinál több utódot, hanem kapásból hozzáadja Daemonhoz Rhaenyrát, és az ő közös utódaik megkérdőjelezhetetlen Targaryenként örökölték volna a trónt. Rhaenyrát a sorozat első felében (a számomra igen irritáló) Milly Alcock játssza, tőle veszi át a stafétát a 6. epizódtól Emma D’Arcy, aki toronymagasan jobb alakítást nyújt. Maga a karakter nekem a legvégén, a 10. epizódban lett igazán szimpatikus, amikor először békére és óvatosságra int, itt felsejlik, hogy ő tényleg jó uralkodó lenne. Aztán a legutolsó snittben, amit D’Arcy szavak nélkül, háttal állva(!!!) játszik, majd megfordul és belenéz a kamerába, az elképesztő. Le a kalappal!
Azt hihetnénk, hogy akkor Alicent biztos a gonosz mostoha vagy egy számító kis rüfke, mint az anyasorozatban Margaery volt, aki alig várta, hogy magára rántsa bármelyik király-aspiránst, hogy végre királyné lehessen belőle, de nem! Nagyon tetszett, hogy Alicent egy totál kedvelhető karakter, akivel könnyű együtt érezni. Ő tényleg csak egy bájos, fiatal lány, akit az apja szinte szó szerint a király karjaiba lök. Alicent az apja iránti kötelességből kezd közeledni a megözvegyült királyhoz, de olyan sikeresen, hogy Viserys elutasítja a kontinens legjobb partiját, hogy őt elvehesse. És Alicent mindebben semmi örömét nem leli, először az apja, utána a férje felé teljesíti kötelességeit, de boldogtalan az aranykalitkában, ahol már nemigen több szülőgépnél. Az anyaságban se nagyon tud kiteljesedni, bár szereti a gyerekeit, de az azért sejteti, hogy nincs minden rendben ezen a fronton, hogy az elsőszülött fia egy degenerált kis gyökér lesz, a másodszülött meg egy bosszúszomjas pszichopata. Az viszont kétségtelen, hogy a szende kis Alicentből is kitört az anyatigris, mikor a fiát bántották a 7. részben. Akkor megmutatta a foga fehérjét, hogy fel tudja ő venni a kesztyűt, ha úgy hozza a sors. Alicent szerintem őszintén gyászolta a férjét, mert bár nem volt boldog, de Viserys nem bánt vele rosszul. Éket az vert közéjük, hogy Viserys mindig a lánya pártját fogta Alicent helyett, az ominózus 7. részben is. Rhaenyrához hasonlóan Alicentet is két színésznő játssza: a sorozat első felében Emily Carey, majd a 6. epizódtól Olivia Cooke, ők mindketten nagyon jók és egyaránt szépek.
A női szereplők közül kiemelkedik még Rhaenys hercegnő, a “sosemvolt királynő”. Huh, az a nő kibaszottul kemény és ̶ Rhaenyrával ellentétben ̶ igazi nemeshölgy. Mindkét oldalnak megmondja a tutit, azon kívül a saját férjének is. Érdekes figyelni, hogy ő éppen hova áll, hogy a személyes ellenszenvét hogyan írja felül a saját szűkebb családjának érdeke.
Természetesen meg kell említenünk a sárkányokat. A Sárkányok háza Targaryen szereplőinek menőségét nagyban növeli, hogy sárkánylovasok, sárkányháton harcolnak. A sárkányok nagyon jól néznek ki, telitalálat, hogy mindegyik különbözik, egyedi tulajdonságokkal bír.
3. Naturalista erőszak- és szexábrázolás
A Trónok harca az úgynevezett “kardozós-baszós” zsánerbe tartozott, nemigen volt epizód pucér nő és szexjelenet nélkül. Lehet ezt felfogni úgy, hogy hú, de fasza, mi aztán kendőzetlenül megmutatjuk a dolgokat, de azért ez sokszor öncélúvá vált, nem szolgálta már a történetet vagy a karakterfejlődést. Ugyanez igaz a brutális erőszakra: igen, értem, hogy az emberek tényleg ennyire kegyetlen dolgokat művelnek egymással (a valóságban is), de nem biztos, hogy premier plánban, az arcomba nyomva szeretném nézni esti szórakozás gyanánt. Vannak fokozatok, lehet árnyaltabban is megmutatni az erőszakot, nem kell mindig a sokkfaktorra utazni.
A Sárkányok háza nekem ezen a téren azért tetszett nagyon, mert bár ugyanúgy tudott sokkoló és kegyetlen lenni, mint az anyasorozat ̶ ami fontos is, hiszen ugyanabban a világban járunk ̶ , de nem láttam öncélúnak. Különösen igaz ez a pucér nők mutogatására. A Trónok harca óta volt egy MeToo, és lezajlott Hollywoodban egy paradigmaváltás. Kiontott beleket még csak-csak, de női melleket már nem ildomos mutogatni. Egy szó, mint száz: a Sárkányok házában nincs öncélú meztelenkedés és öncélú szex. Minimálisan fordul elő, és annak komoly szerepe és helye van a történetmesélés és karakterábrázolás szempontjából. Valamivel viszont gyalulni kell a népet, ha már naturalisták vagyunk, úgyhogy dugás helyett kapunk sokkoló és undorító szülési jeleneteket, sikeresen lenullázva többezer női néző szülési kedvét. Köszönjük! Komolyra fordítva a szót: magának a szülés témájának komoly szerepe van a történetben, hiszen a birodalom jövője, magának a történelemnek a kereke akörül forog, hogy születik-e örökös a megfelelő ágyban. „A szülőágy az asszonyok harcmezeje” ̶ hangzik el a Sárkányok háza tételmondata, és a sorozat kíméletlenül a néző arcába dörgöli, hogy ez mit is jelent (ne feledjük, hogy középkori körülmények közt vagyunk, szülni finoman szólva nem egy életbiztosítás).
Az erőszakos jelenetekről főleg Daemon gondoskodott, illetve a sokkfaktor kapcsán érdemes még megemlíteni Viserys betegségének ábrázolását. Nem derül ki, hogy mi a baja a királynak. Olyan, mintha leprás lenne, de nem fertőző a betegsége. Látjuk, hogy megvágja a Vastrón, és az a sebe fertőződik el, szóval alighanem ez szimbolikusan úgy értendő, hogy az általa nem kívánt uralkodás emésztette el, maga a Vastrón. Mindenesetre a maszkmesterek munkája kiváló, nagyon durván néz ki Viserys testi leépülése, kvázi elevenen elrothad, széthullik.
Összességében én nagyon szerettem nézni ezt a sorozatot, nem bántam, hogy lassan folynak az események, mert így volt idő felépíteni a karaktereket és a konfliktust. Egyedül Rhaenyra és Alicent gyerekeire maradt kevés idő. Az időugrás után hirtelen sok lesz a gyerek, talán jobb lett volna, ha a történet elejét húzzák összébb, és mondjuk már az 5. részben megvan a nagy időugrás, hogy az ifjabb generációt is jobban megismerhessük. A legkiemelkedőbb közülük Alicent másodszülöttje, a félszemű Aemond (Ewan Mitchell), úristen, mennyire jó az a casting!
A Sárkányok háza nem képes felmutatni olyan erősen megírt, ikonikus karaktereket, jeleneteket, dialógusokat, mint a Trónok harca, ez igaz. De saját jogon egy jól felépített, remek látványvilággal és zenei aláfestéssel bíró drámasorozat, menő sárkányokkal, jó színészekkel, családi intrikákkal és hatalmi harcokkal. Bátran nézhető a Trónok harca ismerete nélkül is, én nagyon várom a folytatást.
2022. november
Koncertutazó / Concert traveler 