Goran Trajkoskit, a sokoldalú, macedón énekes-zeneszerzőt először 2014-ben, Bécsben láttam élőben fellépni, akkor csatlakozott ugyanis gitárosként a német darkwave együttes, a Deine Lakaien Crystal Palace turnéjához. Aztán kicsit később, 2017-ben ástam bele magam igazán a munkásságába, kezdve a színházi előadásokhoz komponált zenéivel, zsoltárfeldolgozásaival, egészen a korábbi együtteseinek megismeréséig (Padot na Vizantija, Anastasia, Mizar). Megrendítő erejű alámerülés volt ez egy olyan zenei világba, ami jóval mélyebb és archetipikusabb szinten működik, mint az én szavakhoz és narratívákhoz szokott horizontom.

„Vannak, akik nem.” Ez Ford Madox Ford Az utolsó angol úriember című regényének mottója, de akár Goran jelmondata is lehetne. Az önazonos és autonóm művészé, aki a saját hazájában nem lehet próféta. Értékes életműve ellenére Goran a radaron kívül mozog, és finoman szólva nem éppen a rendszer kegyeltje. Goran ugyanis nem alkuszik. Nézeteit nem rejti véka alá és nem fekszik le a hatalomnak és a trendeknek. A legkézenfekvőbb példa erre a legutóbbi albuma, a Buffoons of Absurdistan (Abszurdisztán bohócai), amelyet Jani Bojadzi vitatott, Mocking of Christ (Krisztus megcsúfolása) című filmjéhez írt. A Mocking of Christ olyan kényes témához nyúl, mint a macedónok nemzeti identitása, valamint a Görögország északi részén élő macedón kisebbség sorsa a görög polgárháborúban és azt követően. A filmet Görögországban betiltották, és Észak-Macedóniában is csak egy hajszálon múlt a bemutatója, majd igyekeztek villámgyorsan megszabadulni tőle, a legtöbb moziba be sem engedték. Ebből már sejthető, hogy Jani Bojadzi mekkora darázsfészekbe nyúlt, és hogy ehhez a filmhez zenét szerezni már önmagában egy politikai-világnézeti kiállás.

A macedón nemzeti identitást övező konfliktusokat illetően persze innen Magyarországról állást foglalni lehetetlen, és nekem sem áll szándékomban. Nem is ez a lényeg. Én minden zenei és kulturális világban, amit eddig felfedeztem, azt kerestem, ami közös. Azt, ami össze tud kötni azzal az adott világgal, azt, ami által több leszek. Goran Trajkoski zenéjét illetően ezek a közös elemek: a minket körülvevő világ kritikus szemlélete, valamint a szépség és spiritualitás keresése. És persze ott a hangja. Vannak más előadók, akik sokkal hosszabb ideje kísérnek, és akikre azt szoktam mondani, hogy ők az életem soundtrackje, de Goran hangjánál szebbet még sosem hallottam.

Goran tehát jött, látott, győzött, és nagyon gyorsan azok közé az előadók közé került, akiknek a koncertjéért képes vagyok sok-sok kilométert utazni. Ezúttal éppen Zágrábba, ahol Goran a Tvornica kulture nevű klubban lépett fel január 14-én. Szerencsés véletlen, hogy Goran épp 2017-ben, amikor megismertem a zenéjét, döntött úgy, hogy szólóelőadóként is bemutatkozik. Három szerzői albuma jelent meg gyors egymásutánban: a színházi darabokhoz írott zenéit tartalmazó Na svetov ubavina (A világ szépsége), a forradalmi hevületű Teshkiot glas na novite himni (Az új himnuszok súlyos hangja), valamint a fentebb már említett Buffoons of Absurdistan (Abszurdisztán bohócai). (A Teshkiot glas na novite himni 2017-es bemutató koncertjéről itt írtam.) A mostani koncert javarészt e három szólóalbum terméséből állt össze, valamint hallhattunk néhány dalt Goran korábbi alkotói korszakaiból is. Megidéződött ugyanis a poszt-punk kultzenekar, a Mizar 2004-es Kobna ubavina (Szörnyű szépség) című albuma, valamint Goran másik kultikus együttesének, az ortodox egyházi zenét és macedón népzenét szintetizáló Anastasiának a munkássága. Számos kiváló dal mellett az Anastasia letette az asztalra minden idők egyik legszebb filmzenéjét is (Eső előtt). Ebből az alapanyagból bontakozik ki Goran markáns, gazdag zenei világa, amelyben egyaránt fellelhető a poszt-punk, a darkwave, a folk és a kolostorok egyházi énekeinek a hatása.

A 2017-es szkopjei lemezbemutató koncertje ülőhelyes volt, amit ráadásul a karzatról néztem, úgyhogy nagyon örültem, hogy itt, Zágrábban állókoncertet szerveztek. Lehetett rendesen tombolni, és nagyon közel álltam a színpadhoz, ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy ezt a koncertet még ütősebbnek, még hatásosabbnak érezzem, mint anno a szkopjeit. Ugyanazok a zenészek játszottak egyébként, mint ott: Secko Sead Hadzic (gitár), Petar Hristov (szaxofon), Blagoja Nedelkovski (gitár), Mite Dimovski (dobok), Igor Vasilev (basszusgitár). Köztük pedig ott állt Goran, az armageddont vizionáló próféták megszállottságával és egy punk rocker karizmájával.

A végromlás látomásaihoz tökéletesen illett Goran minden allűrtől mentes, puritán előadásmódja, ami sokkal inkább egy introvertált művész nyilvános átszellemülése, mintsem színpadi műsor. Goran nem játszik szerepet, nem csinál show-t, nem beszél a számok között. Elhivatott, szenvedélyes, és megvan a stílusa meg a kisugárzása ahhoz, hogy rocksztár legyen, ám mégis egy egész más ligát képvisel. A színpadi jelenlétéből, előadásmódjából ugyanis teljesen hiányzik az egó, a hiúság. Goran „csak” hagyja, hogy átömöljön rajt a zene, mint egy médiumon, és megérintse a hallgatóit. Ezt mindig lenyűgözőnek találtam. A Tvornica kulture apró termében, másfél óra erejéig a sallangmentes, valódi zene élményét kaptuk. A Na svetov ubavina most is csodásan szólt és most is imádtam a szaxofont. Az általam jobb híján „apokaliptikus szerzetesmetálnak” nevezett Teshkiot glas na novite himni (Az új himnuszok súlyos hangja) albumról olyan számok dübörögtek, mint az O, gordost, a Tapija na nemokta, a Glas od tatkovinata, vagy a Sloboden i moj. A most bemutatásra kerülő Buffoons of Absurdistan (Abszurdisztán bohócai) albumról elhangzott a Raseani és az Instead Of National Anthem. Goran régi dalai közül pedig olyanokat hallhattuk, mint a Mizartól az Ova ne e mojot dom valamint az Armakedon, az Anastasiától pedig az O more goltni me, a Gori Skopje, és igen: a sodró erejű Passover.

Minden percét imádtam ennek a teljesen egyedi és izgalmas zenei utazásnak. Goran szerénységére jellemző, hogy amikor a koncert végén lejött a színpadról, elvegyült köztünk, és válthattam vele pár szót, azt mondta, hogy áá, az előző napi, újvidéki koncert sokkal jobban sikerült, sajnálja, hogy nem azt láttam. Szerintem fogalma sincs róla, hogy valójában milyen hatással tud lenni a hallgatóira, és ez csak még szimpatikusabbá teszi. Goran művészete hidat képez nemcsak múlt és jelen, de a különböző kultúrák között is. Egyszerre képes megidézni az ortodox kolostorok énekeit, a macedón népi dallamokat és a metálzenét, egyszerre tud hagyományőrző és progresszív lenni, és a dalai által közvetített érzések által beinvitálni egy idegen ajkú hallgatót is ebbe a zenei világba. A metálosan kemény hangzás tökéletesen átadja azt a nyugtalanító érzést, hogy a világban valami nagyon el van baszódva, nagyon rossz irányba haladunk. Ezek az erőteljes, olykor dühös, olykor lírai dalok valahol mind erre a morális-kulturális pusztulásra reflektálnak, és megfestik egy közelgő apokalipszis képét. Nem egy könnyed, szombat esti szórakozás, az biztos!

Vajon pusztába kiáltott szó-e ma egy ilyen szerző-előadó művészete? Azt gondolom, hogy sosem az. Goran korunk prófétája, a zenéje pedig olyan kulturális érték, ami szemben áll mindennel, ami hamis és kommersz. Megszólít és a szépség kapaszkodóját kínálja ebben a széthulló világban. Az apokalipszis még sosem volt ilyen magával ragadó.

2020. január